Születés és halál - két rejtélye életünknek, amely megihletett írókat, filozófusokat, s örök kutatási területe a tudósoknak is. A keleti bölcsek szerint a halál átlényegülés, a nyugati civilizáció szerint pedig a halál elmúlást, megsemmisülést jelent.
- Van-e halhatatlanság? Mi erről a véleménye a 21. századi kutatónak, tudományos dolgozónak, pszichológusnak...?
- Több mint 30 évvel ezelőtt írtam egy tanulmányt A halálfélelem kompenzációja és a halhatatlanság címmel. Ilyen vakmerő vállalkozásra csak fiatalon képes az ember, egyébként félünk a halál gondolatától, rettegünk ennek az érintésétől, feszegetésétől. A vonatkozó irodalmat böngészve rá kellett jönnöm, hogy a mulandóság kérdése az egyik szellemi vakfoltja tudományos életünknek. A tudomány voltaképpen sem az élettel, sem a halállal nem foglalkozik. Az egyszerű emberek meg úgy próbálnak menekülni a halálfélelem nyomasztó terhétől, hogy nem gondolnak rá, megpróbálják az életüket egy halál utáni túlvilági lét perspektívájából élni. Ez minden vallás alapja: a szorongás alóli feloldás a ''kiérdemelt” örök élet ígéretével. Pszichológiai szempontból azonban ez nem más, mint egy egész életen át tartó készülődés a halálra, ami egyet jelent az evilági élet értelmének a feladásával.
- Koronként, kultúránként, tájanként változnak a halálhoz, temetéshez, gyászhoz kötődő rítusok, amelyek hangsúlyos helyet foglalnak el hagyományvilágunkban. Ám az egyetemes civilizáció előrehaladásával ezek is megváltoznak, devalválódnak. A haláltól való fokozatos elidegenedésünknek milyen pszichés következményei lesznek?
- Nos, kezdő pszichológusként ez a kérdés ejtett gondba: vajon nem túl nagy árat fizetünk-e a halálfélelmünktől való szabadulásért azzal, ha életünk értelmét az életen ''túlra” helyezzük? Nem lenne szerencsésebb, ha a mulandóság nyomasztó gondolata az életért folytatott küzdelem kimeríthetetlen motivációja maradna? Sok-sok vívódás után, harminc év távlatából, ma is úgy látom, hogy a mulandósággal való szembenézés hiánya magával vonja az élet tartalmi beszűkülését. Ha nincs, ami állandó készenlétre, folyamatos küzdelemre sarkalljon bennünket, beleveszünk a mindennapi élet apró-cseprő ügyeibe. Az öröklét igézetében élve cél és értelem nélkül megy el az élet mellettünk, anélkül, hogy kezdenénk magunkkal valamit, részt vennénk a teremtésben. Mert erről szól az élet. Hogy a ránk váró feladatok végzésével, a gyerekek és unokák nevelésével magunk után nyomot hagyjunk. És ezen a síkon, bizonyos értelemben, bizonyos fokig a halhatatlanság is megvalósul, mert minden ember, aki élt, ott van kibogozhatatlanul beleágyazva az újabb és újabb nemzedékek génjeibe és az ember társadalmi létezésébe. Persze egyéni szemszögből nézve ez sovány vigasz. Megválaszolatlan marad hát a kérdés: nem szörnyű ár-e a haláltudat a tudatos létért?
- A táj és az emberi lélek egymásra való hatásával már nagyon sok tudós foglalkozott. Sokan az alföldi síkság monotonságával hozzák kapcsolatba a magyar ember búskomorságát, depresszióra és öngyilkosságra való hajlamát is. Önnek mi erről a véleménye?
- Az élet egyik legnagyobb paradoxonja, hogy miközben az ember retteg a haláltól, és minden egyéb félelme erre a félelemre vezethető vissza, valójában nem mindig érzékeli az életét fenyegető veszélyt. Másként szólva - félelmünk nincs mindig összhangban a veszély mértékével. Olyannyira nincs, hogy az emberek többnyire saját maguk felelősek az idő előtti halálukért. Ennek szélsőséges esete az öngyilkosság. Hogy menyire jellemző ránk a felelőtlen kockázatvállalás, azt az Életpszichológia című könyvemben példák sokaságával szemléltetem. Itt csak annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy kockázatvállalás szempontjából meglehetősen átgondolatlan, következetlen az emberek viselkedése. Néha akkor sem vállalnak kockázatot, ha az ésszerű lenne, más esetekben viszont kockázatvállalásuk - némi siker vagy örömszerzés reményében - nem ismer határokat (gondoljunk csak a közlekedésre és a szenvedélybetegségekre). A tudósok aprólékos gonddal vették számba az egyes kockázati tényezők hatását a várható életkorra. Meglepő adatokkal szolgálnak. A közlekedés 120 nappal rövidíti meg az életünket. Ha egy kis gázt adunk, 120 km/óra sebességgel vezetünk, az további 40 nap mínuszt jelent. 1 kg súlyfelesleg 90 napot vesz el tőlünk. Napi 10 cigaretta 450 napot, a szegénység, nélkülözés 500 napot, az iskolából való kimaradás, valamilyen szakmai képesítés hiánya 800 napot. A legnagyobb kockázatot a magány jelenti, a nőtlenség 3000 nappal rövidíti meg a férfiak életét, a hajadonok meg 1300 napot veszítenek el belőle. Ehhez képest korunk rettegett betegsége, a rák következtében az életkor-megrövidülés ''csak” 980 nap. A példákat hosszasan sorolhatnám. Itt az emberi kapcsolatok fontosságára szerettem volna rámutatni, mintegy előrevetítve az öngyilkosságok okát.
- Hogyan állunk manapság a ,,meghívott halál'' statisztikájával?
- A statisztikai adatok az elmúlt száz év alatt alig változtak, a magyarok, sajnos, bár a helyzet némiképpen javult, még mindig az ,,élvonal”-ban vannak. Az öngyilkosság nem tartozik a betegségek sorába, nem személyiségzavar, nincsenek öngyilkos típusok. Az öngyilkosság egy életút tragikus, de korántsem szükségszerű vége. Minden ember kerülhet olyan állapotba, amelyben az önpusztítás gondolata felmerül, vagy ha ez nem fogalmazódik is meg benne, az ésszerűtlen kockázatvállalás kézzelfogható veszéllyé válik. A tartós egyedüllét, a negatív életesemények, veszteségek, a bizonytalan közérzeti tünetek, a viselkedés merevvé, sablonossá válása, az érzelmi beszűkülés, az emberi kapcsolatok eltűnése mind figyelmeztető jel és kockázati tényező. A modern társadalomban az emberek igencsak közömbösek egymás sorsa iránt. Az egyre nagyobb társadalmi távolságot a szeretetre, elismerésre szomjazók kiközösítésként, társadalmi halálukként élik meg. Az, aki öngyilkosságra szánja magát, előbb megéli saját társadalmi halálát.
- Méltóságteljesen meghalni... Valami ilyesmiről szól az újabb kori tudományág, a tanatológia. Tudna erről valami bővebbet mondani olvasóinknak?
- A halállal nem lehet megbékélni, méltóságteljesen nem lehet meghalni. Lehetne viszont méltóságteljesen, emberhez méltóan élni. A tanatológia mellébeszélés, az utolsó órákat vajmi kevéssé lehet megszépíteni, elviselhetőbbé tenni, ha valaki előtte éveken át kénytelen megélni saját társadalmi halálát. Az emberi élet értelemvesztésére kellene jobban odafigyelni, menteni a közösségi létből azt, amit még lehet. Angolszász nyelvterületen a tanatológia a pszichológia egyik területének számít, melynek célja a haldoklással járó, a haldoklót és a hozzátartozókat terhelő pszichés fájdalom csökkentése. Megint egy csúsztatás, a fogyasztói társadalom újabb hazugsága. A hozzátartozók elvesztése fájdalommal jár, ezt a fájdalmat el kell viselnünk, mert ez emberi mivoltunknak a része. Tolakodónak, mi több, bántónak tartom, hogy a halál, illetve a haldoklás tudományával foglalkozzon a pszichológia, mielőtt az emberek életével foglalkozna. Én azt szeretném, ha nálunk az életpszichológia virágozna inkább, felkészítene az életre, élhetővé és örömtelivé próbálná tenni számunkra, és nem (angolszász mintára) kései vigasszal szolgálna.