Él még a jóság
Perisity Irma
2021.09.03.
LXXVI. évf. 34. szám
Él még a jóság

Manapság már, főleg idősebb korunkban, jelentősen megcsappan a hitünk abban, hogy él még a jóság. Hogy még ma is vannak emberek, akik a szívükön viselik mások sorsát is, nem csak a sajátjukat. Sajnos egyre kevesebb van belőlük — mondja az idős beszélgetőtárs —, ezért kell elmondani azokat az eseteket, amelyek jóleső érzéssel töltik el az ember szívét.

— Én egy régi vágású, az élettel birkózó, magányos öregember vagyok, és mielőtt meghalok, el kell mondanom, hogy vannak még jóérzésű emberek — mondja Jóska bácsi, és határozott mozdulattal int a szomszédjának, aki elhozta hozzám. Ő azonnal megértette, hogy mehet, és szaporán elköszönt. — Tőlem itt is lehetne, de szeret sokat beszélni, én azonban most azt akarom, hogy én legyek a „főszereplő”. Pályakezdő koromban és az életem folyamán mindig emberek között forogtam, mindenkivel beszélgettem, tekintet nélkül a származására, szakmájára. Elég tehetős, felvilágosult parasztcsalád egyetlen gyereke vagyok, a szüleim egy kicsit kinőtték a közeget, melyben éltek, és ennek köszönhetem, hogy főiskolai végzettséget szereztem. A mezőgazdasági mérnöki karon elvégeztem az első fokozatot, gyümölcstermelésre szakosodtam. Apáméknak volt egy nagy szőlőskertjük, és amikor elkezdtem dolgozni, elhatároztam, a tudásomat a gyümölcstermelés időszerűsítésének szentelem. Egy szlovéniai gyümölcsfeldolgozó leányvállalatában kaptam állást, és a munkámnak hála megismertem a szép Nagy-Jugoszláviánk szinte valamennyi gyümölcstermelő vidékét.

Szerettem a hivatásom, ezért alig vártam, hogy letöltsem a katonaságot, és teljes erőbevetéssel kezdjem meg a kutatómunkámat. Már egyetemista koromban udvaroltam egy lánynak, és amikor leszereltem, gyorsan összeházasodtunk. Közel jártam a negyvenhez, ideje volt fészket rakni. Azokra az időkre, a ’80-as évek végére mindenki szívesen emlékezik. Itt is emberhez méltóan lehetett élni, a keresettel sem volt gond, és abban az időben valóban az ember volt a fontos.

A feleségemnek nem volt szakmája, végzettsége, ő az otthonunkat tartotta rendben, felügyelt a gyümölcsösben folyó munkákra, mert én nagyon sokat utaztam. Szépen gyarapodtunk, az ötödik házassági évfordulónkra megszületett a lányunk, és minden olyan szép, eszményi volt, mint a regényekben. Alig fejeztük be a családi házat, a lányom ötéves volt, amikor egy augusztusi éjjel, amikor úton voltam, villám csapott a házunkba. Majdnem teljesen leégett, noha a szomszédok is segítettek, a tűzoltók is gyorsan a helyszínre értek. A feleségemet kimentették, de a lányomat, aki a szekrénybe bújt, nem találták meg, csak amikor a tüzet eloltották. De akkor már halott volt. Szén-dioxid-mérgezésben három nap múlva a feleségem is meghalt. A házunk biztosítva volt, kaptam is kártérítést, de biztosítást többé nem akartam kötni, úgy éreztem, semmit sem ér.

A tragédiát rettenetesen nehezen dolgoztam fel, tele lelkiismeret-furdalással. Azzal vádoltam magam, hogy ha nem lettem volna úton, akkor megmenthettem volna őket. A dolgokat azonban sajnos nem tudtam meg nem történtté tenni. Nem nősültem újra, a szüleim elhaltak, én pedig nem tudtam itt élni, ezért elköltöztem. A házunkat, illetve a gyümölcsöst egy szomszéd vette ki árendába, én szaktanácsosként dolgoztam egy szerbiai gyümölcsészeti intézetben. Itt egy talpraesett, szorgalmas, fiatal lány megpróbált rábeszélni, hogy biztosítsam a bácskai gyümölcsöst és a házat. Hallani sem akartam róla, de olyan meggyőző volt, hogy a végén szerződést kötöttem vele. Öt évig fizettem rendszeresen, majd nyugdíjba vonultam, és haza akartam jönni. Szóltam a lánynak, hogy nem akarom megújítani a szerződést, mert azt sem tudom, mekkora lesz a nyugdíjam. Egyébként pedig már évek óta semmi sem történt a ház körül, hát az lesz majd, amit az isten ád. Elköszöntem a munkatársaktól, ismerősöktől, és hazajöttem. Úgy éreztem, lassan itt az utam vége, már készültem arra, hogy a szeretteim mellé helyeznek örök nyugalomra. Közeledett a karácsony. A régi képek, emlékek, ízek, illatok feltépték a sebeket, ezért alig vártam, hogy elmúljanak az ünnepek. A szentestére igyekeztem mindent az asztalra tenni, amit annak idején a feleségem tett. És a szomszédok rábeszélésére én is velük mentem az éjféli misére. Közben otthon a cserépkályhából parázs pattant a szőnyegre, és mire hazaértem, a tűzoltók már javában dolgoztak, így sikerült megmenteni a ház egyik szárnyát és a laboratóriumot. Másnap a belügyi titkárság felelőse elkérte tőlem a biztosítási szerződést, és nem akarta elhinni, hogy nincs, hiszen amíg fiatal voltam, én beszéltem rá az embereket a biztosításra. Két nap múlva jelentkezett a szerbiai lány, aki öt évig intézte a biztosításomat. Hallotta, mi történt, és elhozta a papírokat. Ő ugyanis meghosszabbította a biztosításomat, befizette az összeget. Azt mondta, biztos volt abban, hogy ha megtudom, mennyi lesz a nyugdíjam, megadom neki a pénzt. A kártérítést megkaptam, de nem tudom, hogyan háláljam meg ennek a gyereknek az éberségét, emberségét.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..