2012 januárjától márciusáig 61 nap alatt tette meg az óceán átkelése céljára készített kenujával a Las Palmas és St. John (Antigua) közötti mintegy 6000 km-es távolságot, és ezzel új világrekordot állított fel, majd decemberben ő volt az első a világon, aki egyedül kelt át kenuval az Atlanti-óceánon. 2018-ban 28 nap alatt kelet-nyugati irányban átszelte Grönlandot, majd pedig az Antarktiszról indulva első magyarként elérte a Déli-sarkot. 2019. január 7-én, 44 nap és 4 óra elteltével teljesítette a 914 kilométer hosszú távot. Rakonczay Gábor nemrégiben Zentán az ultRAn Sportegyesület vendége volt.

* Mesélj a kezdetekről, mikor döntötted el, hogy valójában mivel is szeretnél foglalkozni? 

— 1981-ben születtem egy hétgyermekes család legidősebbikeként. Tanulmányaim miatt összesen kilenc különböző közösségbe jártam, de emellett további öt sportközösség életében is részt vettem. Tízéves koromban egyik tanárom megkérdezte, mi leszek, ha nagy leszek. Én azonnal azt válaszoltam, hogy kalandor, aki átkel az óceánon, és kalandokat él át, vagy elgyalogol a Déli-sarkra. Próbált lebeszélni erről, inkább térjek vissza a jelenbe, és keressek egy normális szakmát. Tizenhárom éves koromban tájfutással foglalkoztam, és viszonylag korán felismertem, ha egy picivel többet edzek, mint a többiek, akkor jobb leszek. Rájöttem, hogy amennyi munkát beleteszel, annyit is veszel ki belőle. Már tizenhárom évesen lefutottam életem első maratoni távját. Ebéd után otthon azt mondtam, hogy az öcsémmel elmegyünk játszani, vacsorára jövünk. Elindultam, 4 óra 22 perc alatt visszaértem, és megvolt az első maratonom. Ekkor tudatosult bennem, ha valamit akarunk, és eldöntjük, hogy megcsináljuk, akkor semmi sem tud megakadályozni.

* Mikor kezdtél érdeklődni a hajózás iránt?

— Egyetemi éveim alatt sokat olvastam a hajózásról. Hatalmába kerített egy érzés, hogy hajózni kellene. Hol máshol, természetesen az óceánon. Egyedül nem voltam ehhez elég bátor, így az akkori barátnőmet öt perc alatt rábeszéltem, hogy hagyjunk ki egy évet a suliból, és keljünk át az óceánon. Sem anyagi háttér, sem tudás nem volt mögöttem, csak abban voltam biztos: hajózni szeretnék. A vitorlások túl drágák voltak, így óceáni evezőshajó tervezésébe és építésébe fogtunk. A hajó elkészült, és elindultunk. Akkor eveztünk először, korábban az óceánt sem láttuk. Kétóránként váltottuk egymást 51 napon keresztül, és áteveztük az óceánt. Huszonévesen ilyet átélni semmihez sem hasonlítható, felemelő élmény volt, több díjjal is kitüntettek bennünket.

* Néhány évvel később már egyedül is nekivágtál az óceánnak. 

— 2011-ben jött el az idő, hogy engedjek a kora gyerekkorból jövő vágynak, és egyedül keljek át az óceánon, de nem a hagyományos angol evezéssel, hanem egy speciális kenuval, melyet Fa Nándor tervezett és épített. Ezt korábban soha senki nem csinálta meg, nekem 77 nap alatt sikerült. 2200 km evezés után a parttól 1000 kilométerre a kenu felborult a viharban, majd süllyedésnek indult. Nyolc percem volt, hogy visszafordítsam a hajót. Sikerült, de a felszerelés elázott, és az elektromos berendezések is felmondták a szolgálatot. Ez a nyolc perc és az expedíció további kommunikáció nélküli 44 napja sok mindent megváltoztatott bennem. Megtanultam, hogy nincs vesztett helyzet, sem lehetetlen. A parttól 1000 kilométerre levő süllyedő hajót is vissza lehetett fordítani, minden csakis rajtunk áll. Azóta egyszer sem kerültem veszélyes helyzetbe.

* Ezután a hajózást lassacskán felváltotta a futás, az ultrafutás. 

— Elsőként a Margitszigeten teljesítettem a 100 km-t, majd körbefutottam a Balatont, ami 220 km-t tett ki. Egy csongrádi barátommal azon agyaltunk, hogy valami olyat kellene csinálni, amit még senki. Így elmentünk Magyarország legkeletibb pontjába, és onnan átfutottunk az ország legnyugatibb pontjába, ami nyolc és fél nap alatt összesen 681 km futást igényelt. Az út alatt mindennap megálltunk egy-egy általános iskolában, és ott a fiataloknak a sport szeretetéről, szépségéről, fontosságáról tartottunk előadást, majd tovább folytattuk utunkat. A közelmúltban felmásztam Európa legmagasabb csúcsára, a Mont Blanc-ra, de egy kicsit másképp, mint a többiek, mivel nulla szintről indulva értem ezt el. Tehát elmentünk a hegytől 400 km-re levő tengerpartra, majd onnan futottam a hegyig, és jutottam fel a 4810 méteres csúcsra.

* A Mont Blanc hozta meg a kedvet ahhoz, hogy eljuss az Antarktiszra? 

— Tizenévesen már arról olvastam, hogy mások jártak az Antarktiszon, és már akkor eldöntöttem, hogy én is eljutok oda. Ennél bonyolultabb dolgot már nem nagyon lehet kitalálni. Évente mindössze hat embernek adják meg az engedélyt, hogy az Antarktisz partjáról indulva tegye meg a több mint 900 kilométeres távot a Déli-sarkig. Általában azok mehetnek, akik legalább egyszer megmászták a Mount Everestet, jártak az Északi-sarkon, és legalább hatéves koruk óta síelnek. Egy logisztikai cégnél kellett jelentkeznem. Ott eleinte próbáltak lebeszélni a tervemről, hiszen a magyarországi tél nem nevezhető télnek, nagy hegyek sincsenek, inkább mással kellene foglalkoznom. Én ezt nem hagytam annyiban, hiszen az óceánt is áteveztem, erre is képesnek éreztem magam. Új-Zélandra utaztam sarkvidéki kiképzésre. Eleinte csodálkozva nézett rám az oktatóm, a végén azonban elégedett volt velem, és azt mondta, hogy három év múlva nekivághatok a távnak. Én már akkor tudtam, hogy három hónap múlva az Antarktiszon leszek. Az engedély megszerzéséhez elsőként Grönlandon kellett átkelnem egy nemzetközi expedíció tagjaként, 29 nap alatt sikerült.

* Hat hét elteltével pedig már indultál is a Déli-sarkra. 

— Négyfős csapattal vágtam neki az útnak, és egy 94 kilós szánt is húztunk magunk után. Mentálisan meg kellett szokni a hóban való, végtelennek tűnő menetelést és azt, hogy valóban az égvilágon semmi sem történik. A huszonkettedik napon találkoztunk egy lánctalpas járművel, mely az egyik bázisról vitte át az élelmiszert a másikra. Abban az évben ezen az útvonalon ez volt az egyetlen járat, mi éppen találkoztunk vele. Kaptunk sört, ami jót tett, hiszen addig a felolvasztott havat ittuk. Újabb huszonkét nap elteltével, 950 km megtétele után mind a négyen elértük a Déli-sarkot. Sokszor úgy tűnt, hogy a norvéggal teljesítjük a távot, de az angol és a lengyel lemarad. A legnehezebb szakasz az a 200 km volt, amelyet mély hóban tettünk meg, a táv végén pedig állandó szembeszélben, mínusz 30 fokban, 2800 méterrel a tengerszint felett haladtunk, ahol egy kicsit már kevesebb a levegő. Az út végére legalább 10 kilót fogytunk, és arcunkon súlyos fagyási sérülések alakultak ki. Egy ilyen útnak a legnehezebb része az, amikor az ember visszajön, és normálisan kell funkcionálnia, visszaszokni a mindennapokba. Megtanultam, hogy rajtunk áll, mit érünk el. Fizikai határaink sokkal messzebb vannak, mint amit a legvadabb álmainkban gondolunk. Minden attól függ, hol húzzuk meg ezeket a határokat.

* Hogy lehet felkészülni egy ekkora próbatételre?

— Sok, a témával kapcsolatos könyvet kell olvasni, sok olyan emberrel kell beszélgetni, aki ilyesmit meg tudott csinálni. Főleg lelkileg kell készülni rá, amire a hétköznapokban nem lehet. El kell menni egy olyan futásra, ahol az ember több órán át egyedül lehet. Igazából fel sem lehet rá készülni. Vannak, akik jobban bírják a monotonitást, mások kevésbé. Én az utóbbi csoportba tartozom, de mindig sikerül átlendülnöm a holtpontokon. Az első két hét brutálisan nehéz, utána az emberben átvált valami, és onnantól már jobb lesz. Az expedíciók csúcsa, amikor egyedül teljesítünk egy projektumot.

* Hallhatunk néhány szót a távlati terveidről?

— A modern sarkvidéki sporttörténelemben senki sem gyalogolt még a kontinens szélétől a Déli-sarkig, majd onnan a túloldalra, az óceán partjáig. Teljesen egyedül kelnék át az egész kontinensen, bármiféle külső segítség nélkül. 2020 októberében indulok a négy hónapig tartó, 2850 km hosszú útra. Még jó néhány hasonló év van bennem, úgy hiszem, hogy még legalább öt évig tudom ezt csinálni. A sportolás viszont örökké az életem része marad.