— A börtönben szoktam rá a rovat olvasására, mert egy szabadkai férfival ültem, és a testvére minden látogatás alkalmával hozott magyar újságokat — kezdi a történetet a hófehér hajú, hatvanöt éves István, aki szerint még azok is „megjavulnak” a börtönben, akiknek soha eszükbe sem jutott törvénytelenséget elkövetni. Mert a rácsok között teljesen más világ van, ahova sok esetben az ember egy pillanat alatt kerül be, majd éveken át igyekszik megfejteni, miért is ül ott. — Bácskai származású vagyok, a szüleim is itt születtek. Apa annyi szántóföldet örökölt, hogy a nagyapa számítása szerint eltarthatott belőle egy négy-öt tagú családot. A három fiú közül én voltam a legidősebb, a szüleink nagy hangsúlyt helyeztek a sorrendre: mindenben, jó és rossz kapcsán egyaránt, elsősorban engem vontak felelősségre. Az öcséim is tudták, hogy én vagyok a rangidős, és ezt tiszteletben tartották. Persze tizenéves korunkban már ki-kikerülték a „hatáskörömet”, de alapjában nagyon jó legénykék voltunk. Tizenkilenc évesen szerettem bele egy olyan falubeli lányba, aki a tanyasi hierarchia szerint jóval felettem állt. És ez az elmaradott, lassúbb életvitelű környezetben megbocsáthatatlan bűn.

Amíg az ember tizenéves, addig úgy gondolja, mindent tud az életről, az emberek egymás közti viszonyáról, íratlan erkölcsi szabályokról. És a sors sokszor kemény büntetést szab rá, ha nem jól ítéli meg a helyzetet. Hiába tiltakoztak a szüleim, hiába járt nálunk jó néhányszor a lány anyja azzal fenyegetőzve, hogy nagyon megbánom, ha nem hagyom békén a lányát, mi úgy éreztük, a szerelmünket előbb-utóbb a környezet és a szüleink is elfogadják. Kihasználtunk minden pillanatot, hogy találkozzunk, nem tudtunk egymással betelni. Egy alkalommal meglátott bennünket a lány húga a csatornatöltésen, és észre sem vettük, amikor az anyja megjelent. Egy kissé dilis falubeli férfival együtt letepertek, a lányt pedig az asszony kiskapával kezdte ütlegelni. A lány sikoltozott, és a szerencsétlen azt mondta az anyjának, hogy terhes, aki ezt hallva abbahagyta az ütlegelést. Ez persze nem volt igaz, de az anyja valósággal megvadult. A nadrágja zsebéből elővett egy pisztolyt — valószínűleg a férjéét, aki egy városi bankban biztonsági őrként dolgozott —, és célzott. Először engem talált el, és elvesztettem az eszméletemet. Amikor magamhoz tértem, a lány is ott feküdt mellettem, de már hiába ébresztgettem. A helyszínen hamarosan rendőrök jelentek meg, valamint egy mentőkocsi, és innen indult a kálváriám.

A bíróságon a lány anyja azt vallotta, a pisztoly az enyém, és őt céloztam meg, de a lányát találtam el. Amikor láttam, hogy a szerelmem összeesett, saját magamra lőttem. Ő önkívületi állapotba került a lánya elvesztése miatt, ezért nem tudja, később mi történt, meg azt sem, ki hívta a mentőket és a rendőrséget. Ne kérdezze, mert még negyven évvel később sem tudok arra felelni, mi történt valójában. Nyolc hónapig voltam előzetesben, öt tárgyalásom volt, mire megszületett az ítélet: tizenkét év börtönbüntetésre ítéltek szándékos emberölésért. Ebből tizenegyet ültem, valamennyit Mitrovicán, a többit Požarevacon. Amikor kiszabadultam, első utam a temetőbe vezetett. Ki akartam sírni a bánatomat a szerelmem keresztfáján, mert valóban nem tudtam, én öltem-e meg őt. Néhány év múlva megnősültem, van két lányom, és nagyon vigyázok rájuk. Megfogadtam, hogy nem választok párt nekik, de figyelem majd minden léptüket. Van már egy unokám. Anyám biztosan nagyon boldog volna, ha élne. Az ősszel hosszú betegség után halt meg az első szerelmem anyja. Néhány nappal a halála előtt a néhai szerelmem húga eljött hozzánk, és kérte, látogassam meg az anyját, mert meg van győződve, hogy mindaddig, amíg nem beszél velem, nem tud meghalni. A feleségem rábeszélésére elmentem, és a nő a halálos ágyán ismerte be, hogy ő lőtte agyon a lányát. Nem tudta elviselni a gondolatot, hogy a lánya törvénytelen gyereket szüljön, és akkor úgy érezte, kisebb bűn, ha megöli, mint ha lányfejjel gyereket szülne. Meg volt győződve arról, hogy én is meghaltam, hát hagyta, hogy rám terelődjön a gyanú. Amikor kiderült, hogy túléltem, de nem emlékszem semmire, úgy érezte, az égiek segítenek neki, a Teremtő megbocsátotta a vétkét — mondta. Megkérdeztem tőle: az elmúlt évtizedek alatt sosem gondolt arra, hogy ártatlanul voltam börtönben? Csodálkozva nézett rám, és mintha erőre kapott volna, azt válaszolta: Ártatlanul? Hát nem érted, hogy ebben a szerencsétlen történetben mindenki azt kapta, amit a szabályok szerint megérdemelt?!