Élete során számos intézmény alapítója, illetve tagja lett, ezek egyebek között a Temerini Alkotóműhely és Képzőművészeti Tábor, illetve a Temerini Helytörténeti Múzeum, valamint a szintén temerini székhelyű művelődési kör. Munkásságát több alkalommal díjazták. 1981-ben Sinkó-díjjal, 2019-ben Kalapis Zoltán-emlékéremmel, 2020-ban pedig Magyar Életfa díjjal jutalmazták tevékenységét. Mivel mindketten a néprajz és a történelem szerelmesei vagyunk, így elmondhatom, hogy nagy kedvvel egyeztettem vele. Felkeresésének apropója egy újabb díjazás volt. A Délvidék Kutatóközpont kuratóriuma ugyanis a Délvidék Kutatásáért emlékérmet adományozta neki. Ezen interjú során életútjáról, kutatásairól kérdeztem. Egy részből álló tartalmas és érdekes válaszát — egészségi állapotára hivatkozva — írásban kaptam meg.

Csorba Béla (Fotó: Varga Zoltán)

* Minden kutató mögött egy élettörténet áll. Mi jellemezte az ön életútját?  Melyek voltak az első tudományos munkái, monográfiái? Illetve milyen nehézségekkel került szembe az 1944—45-ös események kutatása során?

— Tévedésből vagy megelőlegezett tiszteletből a sajtóban többször kineveztek már doktornak vagy kutatónak, ez azonban csak úgy és annyira pontos, mint az egyik, már nem élő öreg, temerini tamburás ismerősöm esete, aki, amikor megkérdezték tőle, mi a foglalkozása, azt felelte, éjfélig költő, éjfél után kutató. Tudniillik az éjfélig elköltött pénze híján a zsebében kutató… Ezt persze csak viccnek szántam, de a lényege rám is érvényes: nem vagyok semmilyen szakkutató, csupán a népe sorsa iránt elkötelezett úgynevezett tanult ember, egy hazatért délvidéki magyar bennszülött a hol kíméletlenebb, hol rafináltabb gyarmatosítások korában. Életutamat és persze érdeklődésemet ez a történelmi keret határozta meg, és kevésbé az iskoláim. Mázsás súllyal nehezedett még a nemzedékemre is nemcsak a II. világháború tragédiája, de Trianon öröksége is, melyről kamaszkorunkig azt sem tudtuk, hogy micsoda. Én is csak a forradást láttam nagyapám lábán, és elmúltam már húszéves, amikor elmesélte, tizenhat éves korában, 1919 nyarán egy fogdának és vallatóhelynek használt belgrádi iskolában hogyan szögezték a padlóhoz szerb katonák, és hogyan mentette meg az agyonveretéstől egy pravoszláv pap, aki a nyitott ablakon át meghallotta iszonyatos üvöltését. Ezt csak a ’70-es években tudtam meg, de anyám és nagyanyám botokkal történt, 1944. október végi megtalpalását és megkorbácsolását kisgyerekkorom óta ismertem. 1941-beli nemzetőr nagyapám után kutató részeg partizánok vitték be őket a községházára, anyám tizenhat, nagyanyám harminchat éves volt, folyt a pálinka és a dáridó, kettejüknek összefonódva, harmonikaszóra kellett járni a csárdást, miközben egy partizán nő korbáccsal véresre verte a fejüket, arcukat, testüket, majd az íróasztalra fektetve dagadtra verték a talpukat. Egy, a zsivaj hangjaira a terembe benyitó partizán tiszt vetett véget a véres mulatságnak. A másik nagy történelmi lecke 1956-ban ért, amikor első magyarországi utunk során anyámmal hetekre a forradalmi Pesten ragadtunk, a Mester utcában, közel a Haller térhez. Emlékszem a két orosz tankra, ahogy a Szent Vince-templom előtt megállt, majd komótosan a miénk melletti, hatemeletes bérház felé fordította kupolája ágyúcsövét. Szisztematikus munkát végeztek, rommá lőtték, míg mi a pincében remegtünk, és vártuk, mikor fordul a figyelme felénk. Egyszer a Kossuth rádión, egyszer a Szabad Európán át sikerült üzennünk Temerinbe, hogy még megvagyunk, apám valahonnan szerzett egy pisztolyt, hogy utánunk jön, és hazahoz bennünket. Szerencsére nagyapám ebben megakadályozta, a várost ostromló orosz vonalakon november 4-e után aligha jutott volna át, így még élhetett hat évig a világháborús hegeivel meg a testében bolygó szilánkokkal, melyeket a Jugoszláv Hadsereg kényszersorozott katonájaként szerzett még 1945-ben, amikor a németek felrobbantottak a szerelvényük alatt egy vasúti hidat. Tőle hallottam először a partizán hadsereg szlovéniai és ausztriai tömeggyilkosságairól, egy bálról hazajövet bortól ittasan mesélt részleteket — talán magyar kényszersorozottaknak is részt kellett venniük a piszkos munkában? Nem tudom, erre nem emlékszem, ekkor olyan ötödikes lehettem. Két év múlva az iskolaszolga rajtakapott, hogy egyik osztálytársammal a mocskos szivaccsal Tito marsall fényképét célozgatjuk, meglehetős pontossággal. Jelentette az ügyeletes tanárnak, de megúsztuk az egészet egy-egy nyaklevessel. Félárva voltam, apai tanácsok és felügyelet nélkül. Kezdtem elkutyulni. Újvidéken a Futaki úti, egykori magyar gimnáziumba kerültem, majd, miután anyánk másodszor is férjhez ment, átköltöztünk Kaposvárra, ott érettségiztem. Mostohaapám is a maga nemében egy élő történelemkönyv lehetett volna. 1944 őszén honvédalakulatával a Tiszán átkelt oroszok ellen védték a Becséről Szenttamásra vezető országutat, megsebesült, a zombori kórházba került. A város már orosz és partizán kézen volt, amikor zombori civilek megszervezték a sebesült honvédek kimentését. Ma már erről szinte senki nem tud, pedig rendkívül fontos adalék. ’69-ben visszatértem Temerinbe, tele illúzióval. Egy ideig azt hittem, humanizálódott a rendszer, ami bizonyos szempontból be is következett, de a legfontosabb kérdésekről nyilvánosan beszélni ezután sem lehetett. Tanári oklevelet 1975-ben szereztem a Magyar Tanszéken, Kanizsán s rövid ideig Horgoson is dolgoztam. Ekkor ismerkedtem meg azoknak a fiatal tanároknak a többségével, akiknek a védelmében később, amikor hajsza indult ellenük a templomi orgonahangverseny miatt, felemeltem a tollam. Siflis Zoltánnal később az esetről dokumentumfilmet is készítettünk. A katonaság után visszakerültem szülővárosomba, több évig tanítottam a temerini középiskolában. Miután megüresedett a bölcsészkaron a lektori munkahely, megpályáztam. Hosszú, több mint egyéves huzavona után felvettek, közben meghívtak az Új Symposionba, mert nem volt gazdája a társadalomtudományi rovatnak. Sziveri János idején egyre bátrabban írtunk, amit a tartományi kommunista vezetők nem sokáig tűrtek. Első tudományosnak tekinthető munkám az 1986-ban megjelent Temerini néphagyományok című néprajzi monográfiám volt, melyet később több más könyv és tanulmány is követett az etnográfia, a folklorisztika és a helytörténetírás köréből. Több mint negyven kisebb-nagyobb könyvet és füzetet jelentettem meg. Jelen témánk kapcsán talán érdemes megemlíteni a háromkötetes történelmi szöveggyűjteményt a Délvidék történetéről — második részének összeállításában a sajnálatosan korán meghalt Pál Tibor is részt vett. A munka harmadik kötetébe a magyarok elleni atrocitások kapcsán néhány korábban nem vagy csak kevesek által ismert dokumentumot is közzétettem. Ma már ez nem nagy dobás, de a maga idején az volt. 1944 kapcsán a legfontosabb a 2001-ben megjelent, majd később még kétszer újranyomott A temerini razzia, melyet Ádám István, Matuska Márton és Ternovácz István szerzőtársaimmal jegyzünk, és mely több év kitartó munkájának volt az eredménye akkor, amikor a levéltári anyagok még nem voltak kutathatók. A járeki „lógernek” egy könyvet és egy füzetet szenteltem. A legnagyobb sikeremnek mégis azt tartom, hogy egyáltalán sikerült megtalálnom a járeki partizán tábor halotti anyakönyvét, pontosabban annak teljes anyagát, hiszen az első kötetbe Mészáros Sándor a ’90-es évek elején bepillanthatott. Hogy milyen nagy fokú volt az államilag eltűrt, sőt támogatott bitangság, azt jól illusztrálja, hogy még a tartományi képviselőház által létrehozott ankétbizottságnak sem adták a kezébe az anyakönyveket, a szemükbe hazudtak, hogy azok nem léteznek, holott mindet mindvégig Járekon dugdosták. Volt is miért rejtegetni, hiszen hat és fél ezer ember halt itt meg, közülük több mint ezer gyerek. Az itt raboskodó magyarok több mint három és fél ezren voltak, egytizedük örökre itt alussza álmát. Az ártatlanok iránti kegyelet és a nemzetek közötti békesség úgy kívánná, hogy az ő mártíromságukat is méltó emlékhely őrizze, és ez még várat magára. De ezért már mi, magyarok is felelősséggel tartozunk!

A Délvidék Kutatásáért díjat 2024 novemberének elején adták át Szegeden, az egyetem Juhász Gyula Pedagógiatudományi Karának főépületében, a 80 évvel ezelőtti partizán terrornak szentelt kétnapos tanácskozás keretében.