Az együttes 1990-ben készült kazettáján, azóta lemezén, Balogh Virág László, Boros Nándor, Dukić Zoran, Milunović Dragan játszik és énekel, Verebes Ernő közreműködésével. A következő esztendőkben a csapathoz társultak még Kaszás Éva, Varga Emília és Mészáros Zsuzsanna csellisták, Dankó Jutka és Sóti Lenke fuvolisták, valamint Zsoldos Béla basszusgitáros. A második, a Folyók fölött című lemezt Balogh Virág László, Kaszás Éva és Sóti Lenke fémjelzi, a hangszerelő Verebes Ernő volt. Az együttes hangzás- és szövegvilágát mindvégig Mózes, Verebes és Beszédes István szerzeményei alakították a „por meg a sár, a dal meg a lány” és egyéb vajdasági létélmények igézetében, egészen a 2000-es évek közepéig.

Pálfi Ervin a Füttyraktár koncert dalainak hangszereléséért felelt. Voltak számok, melyeket egészen átgondolt, másokat hagyott eredetiben.

— Csak néhány dalt ismertem, mielőtt Mezei Kinga kezembe nyomta a Füttyraktár című CD-t, melyet Verebes Ernő adott ki. Ekkor kezdtem ismerkedni a dalokkal. Beszédes Istvántól is kaptunk egy óriási anyagot, és Kingával meghallgattuk ezt a töméntelen mennyiségű zenét. Ő kiválogatta a dalokat, ekkor kezdtem én a megvalósításon gondolkodni. Fele-fele arányban alakult a hangszerelés, a legtöbb szerzeményt meghagytuk olyan formában, ahogy azt ők annak idején játszották, de nem kevésbe jócskán belenyúltunk. Például a Volna szélből, mely más lüktetésű dal, mi egy jazzballadát csináltunk. Óhatatlan volt, hogy az én zenei ízlésem is rányomja a bélyegét, de próbáltam egyensúlyt tartani. A szólamok, azaz a vokális rész Kinga munkája — meséli Ervin, aki a koncerten elmondta, az összes közül a „Hogy a pokolba” című szám volt a kedvence már első hallásra, kihallott belőle egy Tom Waits-es akkordfordulatot. — Amikor először meghallottam, rögtön egy korai Tom Waits-es hangzás ugrott be. Elmondtam Zorannak (Dukić Zoran), hogy ezt én szeretném énekelni, ő pedig javasolta, hogy akkor próbáljam meg Tom Waits-esen előadni. Meg is próbáltam otthon, de valamiért — talán a magyar szöveg miatt — nem úgy szólalt meg belőlem. Mivel sokat utaztam Palics és Zenta között, folyamatosan járt az agyam, lefordítottam Ernő szövegét angolra, hátha csak ez kell hozzá. Igazam volt.

A koncertet hallgatva akaratlanul is eszembe jutottak gyerekkorom Zentán töltött napjai, melyekből nem kevés volt. Én is hallgattam ezeket a dalokat, Ernőt és a Zyntharewet élőben, egyik-másik szöveg azonnal ismerős volt. Nagyon zentai, Tisza menti érzéseket, nyarakat idéztek. De hogyan éli meg mindezt Ervin?

— Valószínűleg olyan gyökerekből szívták fel a nedveket ezek a dalok, amelyek a Tisza mente, a vajdasági lét valamiféle zenébe, szavakba öntései. Voltak mások is Vajdaságban, akik megzenésített verseket játszottak, de ők kiálltak három-négy gitárral, és több szólamban énekeltek, ami nagyon erős volt annak idején. Aztán eltelt ez a sok idő, s egyszer csak a Zentai Magyar Kamaraszínház fiatal, energikus és lelkes csapata is megismerkedett ezzel az anyaggal, tagjai átszűrték a dalokat a személyiségükön, és született belőle egy nagyon érvényes, jelen idejű valami. Nekem süt a szeretet ebből az egészből. Látom, hogyan villannak a tekintetek a koncert közben, és mindenkinek lettek kedvenc dalai. Mert ez nem egy poros valami, egyszerűen élő szövete van ennek a koncertanyagnak — mondta Ervin.

Mezei Kinga, a Zentai Magyar Kamaraszínház művészeti vezetője a repertoárt koncertekkel színesíti, hiszen a Füttyraktárt két népzenei koncert előzte meg, melyet szintén a társulat színészei adtak elő, vendégművészekkel kiegészülve. És hogy miért éppen a Zyntharew és Verebes Ernő dalai?

— Egyrészt az egyik társulati tagunk, Verebes Judit édesapja Ernő, de a fő ok az, hogy vagyunk néhányan, akik, mondhatni, ezeken a dalokon nőttünk fel. Én még láttam őket koncertezni, kazettán hallgattam a dalokat. Egy zentai zenekarról beszélünk, és mi szeretünk a vajdasági, azon belül zentai kultúrközegből táplálkozni. A társulatunk egy végtelenül jól éneklő csapat, amit vétek lenne nem kihasználni, és nem színesíteni a programunkat színházi előadások mellett ilyen típusú programokkal is — meséli Kinga. — Beszédes István sokat segített nekünk azzal, hogy óriási archívumából — Ernő előtt titokban tartva — elküldött egy csomó dalt, olyanokat is, amelyek annyira nem forognak közkézen. Ekkor kértem fel Ervint, hogy kezdjünk közösen dolgozni. Leszűkítettük az anyagot, megtaláltuk, kinek melyik dal állna jól, aztán én hallás után leszedtem a szólamokat a régi felvételekről, megtanultuk és előadtuk őket. Nagyon sok munkánk van benne, s nagyon szeretjük. Annak pedig külön örülök, hogy Zoran is csatlakozott hozzánk mint régi zyntharewes alapító tag — tudtuk meg Kingától. 

Tőle is megkérdeztem, szerinte miért érzi, aki hallgatja, annyira a sajátjának ezeket a dalokat.

— Egyrészt mert nagyon jó szövegekről van szó, másrészt mert azok, akik ezt a formációt annak idején csinálták, nagyon vajdasági lelkületű, nagyon Zentához kötődő emberek. Balogh Virág László — Mózes és Boros Nandi sajnos már nem élnek, de amíg éltek, folyamatosan itt voltak a környezetünkben, én személyesen is nagyon kötődtem hozzájuk. A Zyntharew volt a megzenésített vers mint forma meghonosítója Vajdaságban, a Zentai Énekelt Versek Fesztiválja is a nevéhez kötődik.

A terembe ekkor lép be az emlegetett Dukić Zoran, hogy hangszerét és felszerelését összecsomagolja, és már bele is kezd a mesébe.

— Nekem Zenta a szívem csücske, s aki csak egy picit ismer, az tudja, hogy amikor 1993-ban áttelepültem Szabadkára, fél lelkem és fél szívem itt maradt, és azóta is itt lakozik. Annak a fél léleknek ez volt a lelki tápláléka. Én nagyon hálás vagyok Kingáéknak, hogy meghívtak, s újra feleleveníthettem ezt az érzést, ezt a világot, mely akkor erősen meghatározta az életem egy periódusát — vallott érzéseiről Zoran, akinek, mint a koncerten megtudtuk, a zenekaron belül annak idején az Üldeáll nevet adták zenésztársai, utalva magasságára.

A zenei anyagról is megosztotta gondolatait, szerinte őszinte, lélekből fakadó és szívhez szóló dalokról beszélünk, melyeken messziről érződik a lokálpatriotizmus, a Tisza mentéhez való kötődés. 

— Lenyűgöző volt, ahogy ezekben a fiatalokban megfogant ez a zenei anyag. Sokáig azt gondoltam, hogy ez a mi generációnk érzelmi világa, s ezt a fajta szenzibilitást tükrözi, közben ez csak részben van így, a miénk is, de az övék is, csak be kell nekik mutatni. Ebben a csapatban nagy potenciál van zeneileg és színészileg is, úgyhogy öröm volt a közös munka. A hangszerelésbe csak minimálisan szóltam bele. Tiszteletből, becsületből és szeretetből nem akartam ennek a két embernek, Ervinnek és Kingának a munkáját leértékelni, mert sok energiát fektettek bele. S tele van a szívem. Szeretném, ha még sokszor előadhatnánk a Füttyraktár koncertet. Sokszor voltam része a kArc irodalmi esteknek, ahol szintén voltak nagyon színvonalas produkciók, mégis, általában csak egyszer-kétszer játszottuk, amit nagyon sajnáltam. Megérdemelné ez az anyag is, hogy sok ember lássa — mondta Zoran.

Verebes Ernő a koncert után a teraszon elemzi a koncertet, régi történeteket mesél, nosztalgiázik. Belehallgatok, aztán nekiszegezem a kérdést, hogy milyen érzés kavargott benne, amikor megkeresték az ötlettel.

— Első reakcióm az volt, hogy: micsoda?! Ez egy biológiai adottság, hogy az emberben elevenen élnek azok a dolgok is, amelyeket húsz-harminc évvel ezelőtt csinált. A fő kérdés az, hogy miért veszi elő valaki ezeket a félig eltemetett, de még nagyon is élő dalokat. Akkoriban egy csomó zeneszámot csináltunk, ami számunkra talán olybá tűnt, hogy a saját kedvünkre tesszük a kiskonyhában, de erre ebből egyszeriben lesz egy — a köz által befogadhatóvá tett dimenzió — koncert. A közelmúlt a legveszélyesebb terep. Az az időréteg, amely azért nagyon diszkutábilis és tárgyalatlan, mert már senki nem nyúl érte és még senki nem nyúl érte. Most pedig éppen ez történt. Ehhez kell egy szem és egyfajta felfedezésvágy, hogy valaki a harminc évvel ezelőtt elhangzott dalokat újraélessze, melyek még lehet, nem is értek meg arra, hogy újraélesszék őket. A ’90-es évek zenéje, életérzése még nagyon itt van, ugyanakkor már nincs. Mit lehet ezzel kezdeni? A mostani generációnak semmit nem mond, nekünk mindent. Itt a válaszokat megtalálni veszélyes dolog. Ezért voltam nagyon hálás Kingának, aki merészelte meglépni ezt a lépést és elővenni a Zyntharew, valamint az én régi dalaimat.

Judit zongorázik, fuvolázik, énekel a koncerten, s Ernővel egy közös daluk is van.

— A lányommal, mondhatni, egy szakmában vagyunk, természetes állapot ez számunkra, de amikor ő dalra fakad, és az én dalom énekli, az tagadhatatlanul egy nagyon szép pillanat. S ez a pillanat mindentől függetlenít. Stílusirányzattól, kortól, mindentől, ami beszennyezhet valamiféle zenét. S ez a valamiféle zene most éppen az enyém volt. Most éppen az enyémet nem szennyezte be semmi, sőt tisztította, azáltal, hogy a saját lányom énekelte el.

A kérdésre, hogy mennyire hallotta másnak a saját és a Zyntharew dalait, Ernő annyit válaszolt, számára a másság sosem volt probléma.

— Én azt az emberi és lelki viszonyulást látom ebben, hogy van egy igény arra, hogy valamihez nyúlni, ami ebben az esetben abban nyilvánult meg, hogy megtisztelni azt a valamit. Alapvetésnek venni. Itt a lényeg az a befektetett erő és energia, amelyet Ervin produkált ezekkel a dalokkal kapcsolatban. Ez nagyon megejtő és tanulságos volt számomra. Elsősorban zeneileg. Én ismerem őt, tisztában vagyok zenei képességeivel, de ahogyan ezeket a dalokat kezelte, az túlmutat önmagán — tett pontot gondolatai végére Ernő.

Akinek kedvet csináltunk egy kis Füttyraktárhoz, az június 13-án látogasson el Zentára, a Tiszavirág Fesztiválra, és hallgassa meg a koncertet. Megéri.