— Már másodikos koromban voltak verszsengéim. Magyarkanizsai tanító nénim, Teleki Mária meg is dicsért a szárnypróbálgatásaimért. Később az Újvidéki Bölcsészkar Magyar Tanszékén találkoztunk. Ő akkor magánúton kezdte a tanulmányait, én harmadéves voltam. Közben minden megjelent szövegemet elolvasta vagy meghallgatta, és ez nem volt kevés, mert 1957-től kezdődően a Magyar Szó Napsugár mellékletének és az Újvidéki Gyermekrádiónak is a munkatársa lettem, majd minden lehető orgánumban jelentek meg verseim. 1984-ben a Szabadkai Pedagógiai Intézet tanügyi tanácsosává neveztek ki, és évente a kanizsai Zmaj-iskolában meglátogattam volt tanító nénim és régi osztály-, illetve évfolyamtársam, Bödő Erzsébet magyaróráit. Nyugdíjazása után rendhagyó magyaróráim állandó látogatója lett, és boldogan mutatott be az iskola tanulóinak. Magam is gyakorló tanár voltam negyven évig. Nem mindig főállásban, de állandóan tanítottam. Ez a lételemem.

* Talán nincs is olyan irodalmi műfaj, amelyben ne próbáltad volna ki magad. Van-e kedvenced, illetve melyik okozta a legnagyobb nehézséget?

— Legközelebb az epika áll hozzám, hiszen ez teszi ki munkáimnak legalább a kétharmadát. A rövidebb műfajokat szeretem: mese, monda, elbeszélés, kisregény. Tanárságom megtanított rá, hogy ezek a szövegek a kedveltebbek az olvasók körében. Van néhány verseskötetem, valamint ismeretterjesztő és tudományos munkáim is. Ez utóbbiak közül különösen büszke vagyok a Mayer Ottmárról és Gion Nándorról megjelent köteteimre. Előbbit 1987-ben adta ki a Forum. A kutatáskor döbbentem rá, hogy róla alig írtak valamit, pedig a két világháború közötti Híd főszerkesztője volt! Torzója már akkor a Forum előcsarnokában állt, amikor én először léptem be a kiadóba. Jó tizenöt évvel az életrajz megszületése előtt. Ács József festőművész, aki személyes ismerőse volt a szerkesztőnek és forradalmárnak, fölvilágosított, hogy azok, akik megírhatták volna az életrajzot, a háború utáni tisztázásokkor a halott emberre fogtak mindenféle árulást.

* Azt viszont csak most tudtam meg rólad, hogy a magiszteri munkád témája Gion Nándor volt.

— Igen, Gion Nándor barátomnak, akivel még rádiós bedolgozásom idején ismerkedtünk meg, az elbeszélői stílusát elemeztem. Azért döntöttem mellette, mert nagy hatással volt rám a szöveg- és mondatalkotása, a motívumai, az idősíkjai, valójában minden leírt betűje. Ezzel szerettem volna utat törni a vajdasági alkotások tudományos elemzéséhez. Ez a legsikeresebb alkotásom, mert Magyarországon bizonyíthatóan több ezer példányban kering közkézen, Gion ugyanis az emelt szintű érettségi egyik tétele. Csak az én munkám nem az életrajzzal és rövid műelemzésekkel foglalkozik, hanem eligazít egy alkotó műhelytitkaiban. Lemásoltam egyet a könyvből egy fiatal tanárnak, ő pedig sokszorosította a tanulóinak és a kollégáinak. A mai napig nem tudom, mennyi a másolatok száma. Ez a könyv 1992-ben Szabadkán jelent meg az Életjel Kiadónál, és az egyetlen olyan Gionról szóló munka, amely még életében látott napvilágot. Dedikáltam is neki. Fölöttébb örült a megjelenésnek, talán jobban is, mint én. Elolvasta, és nagyon elismerően szólt róla. Kurcz Ádám István a Gion Nándor művei és műhelytitkai című hatalmas munkájában a Gion Nándorról szóló első monográfiának nevezi az én kötetemet.

* A huszonkét könyved többsége (vagy mind?) azokhoz a vajdasági városokhoz kötődik, ahol éltél: Zentához, Magyarkanizsához, Szabadkához, Palicshoz. Nem tudsz elszakadni ettől a vidéktől, ezektől a városoktól, az itt élő emberektől?

— Zenta a lelkem közepe! Magyarkanizsa, ahol kilenc és tizenegy éves korom között éltünk, az identitásom kialakulásának kútfője, Szabadka és Palics az igazi konszolidálódásunk, a fészekrakás helye, de zentai emberként mutatom be magam mindenütt, mert valóban az vagyok. Kisgyermekkorom színtere, illetve egy kis kihagyással gyermekkoromé is, de ifjúságom édes világa nemcsak a város maga, hanem a környéke is, főleg a Tisza-part Magyarkanizsától Bátkáig és a Sárga-partig. 1976-ban választottak meg főiskolai adjunktussá, majd elértem a főiskolai tanári fokozatot is. 1993-ban léptük át a magyar határt, s azóta itt vagyunk. Három munkahelyem volt, egy Budapesten az Öveges József Gyakorló Középiskolában, a másik Egyházasdengelegen, a harmadik Petőfibányán. Ma ebben a régi bányászvilágban élünk, kettesben a feleségemmel, mert a gyerekek Pestig repültek. Itt ragadtunk, mert megbecsült tanár és iskolaigazgató voltam. Hová is mentünk volna, főleg miután megszületett az unokánk, Péter! De a három otthoni települést megbecsültem: Zentáról szól munkásságom kétharmada mellett egy kisregény és egy dráma. Gyerekeknek írtam a két meseregényem. Két, meséket, mondákat és történeteket tartalmazó kötetem is szülővárosomhoz kötődik, valamint több, zentai vonatkozású, tárcanovellákat tartalmazó kiadványom is létezik. Magyarkanizsáról és környékéről van egy kisregényem, egy lírai krónikám, számos novellám és versem. Szabadkát idézi két kisregényem és ugyancsak sok novellám, versem. Egyetlenegy művem szól magyarországi helységről, megírtam ugyanis a befogadófalum, Egyházasdengeleg teljes monográfiáját. Az oktatási minisztérium valamelyik titkársága föltette az internetre, okulásul az általános iskolába készülő pedagógusoknak. Ha kis helységben élnek, és képesek rá, valahogy így lehet megoldani körülbelül 150 000 karakterben egy falusi monográfiát. E munkám rövidített változatát szlovákra is lefordították, mert a falu szlovák gyökerű, és ott is vannak testvértelepülései.

* Zentaiság — ezt a fogalmat nagyon sokan próbálták már magyarázni. Te hogyan definiálnád?

— Zentaiságom valóságos. Nagy és hajszálgyökereimmel is bölcsőhelyem talajába kapaszkodom. Ha behunyom a szemem, azonnal a Tisza-parti gesztenyesor elevenedik meg, és gyerek vagyok ilyenkor, vagy ifjú. Szerelmes is ott voltam, és onnan hoztuk közösen ide a Mátra lábához Idámmal az egyek vagyunk gyönyörű szép állapotát. Hogy definiálni tudnám-e? Ahogy a tiszta szerelmet sem lehet elmagyarázni, úgy ezt sem. Valójában késztetésem sincs arra, hogy bárkinek is megfejtsem a zentaiságom. Magam sem tudom ezt szavakba önteni. De nem is kell!

* Habár már huzamosabb ideje nem élsz itt, nagyon fontosnak tartod, hogy jelen legyél a vajdasági magyar irodalomban, a könyveid is itthon jelennek meg. Miért?

— Soha nem szakadtunk el a szülőhelyünktől. Míg erőnk engedte, sűrűn hazajártunk. Nyaranta nem a tengerre kívánkoztunk, hanem a zentai Tiszára. Nemrégiben, amikor otthon voltam, mert szülővárosom Pro Urbe életműdíjjal jutalmazott, a barátokkal kimentünk a temetőbe. Virágot vittem szüleink és néhai osztály- és költőtársam, Sinkovits Péter sírjára. Petyinek megmutattam a bambuszra hajazó görbebotot — jó karban van még –, mellyel járok, és melyet tőle örököltem, Évi húga kezéből, további használatra. Bizony megállapítottuk, hogy több a csend világában az ismerősünk, mint a város terein. Valójában az öcsém él még Zentán, mások már oldalági rokonok, jóval fiatalabbak nálunk. A témáim, melyekről mesélek, mind Zentához kötnek, a szereplők helybéliek, így alkotásaim tere bizony a vajdasági magyar irodalom. A vajdasági lapok, folyóiratok, könyvkiadók már országváltásunk előtt is megjelentették fölkínált munkáimat, és én most is főleg ezzel a témával foglalkozom. Itt a helyem, itt az igazi olvasótáborom. Mostanában leginkább a Magyar Szó mellékletében, a Kilátóban és a Zentán szerkesztett weblapban, a zEtnában találkozhatok vele. De nem panaszkodhatok a magyarországi megjelenésekre sem, nyomtatásban a Pannon Tükör, a Prae közölt, de újabban a Hitel is megjelenteti számos alkotásomat. 2017-ben egyik nyertese lettem a Mansfeld Péter-pályázatnak. Így látott napvilágot két, 1956-os vonatkozású kisregényt tartalmazó könyvem, a Tízévesek. Ez a miskolci Irodalmi Rádió és a Zentán székelő Vajdasági Magyar Művelődési Intézet közös kiadványa, mely Budapesten készült, miskolci szerkesztésben, de egy tízéves kanizsai és egy hasonló korú szabadkai gyerek a főhőse. Internetes folyóiratokban is megtalálhatók alkotásaim, a Holdkatlan, a Képírás és az Új Írás is teret ad munkáimnak. Az Új Írás 75. száma nyomtatásban jelent meg, abban is megtalálható egy novellám. Romániában a Várad című nagyváradi folyóiratban közöltem verseket, novellákat és kisregényrészletet is.

* Készül-e már a 23. könyved?

— Szeretnék még könyveket adni az olvasóim kezébe. Valójában nem is huszonkettő az alkotásaim száma, mert a Magyar Szó Üveggolyó mellékletében hétről hétre megjelent egy gyerekeknek szánt tárcaregényem, a Jegesmedvék. A közlés kezdete 2023. december első hétfője, az utolsó, 74. rész 2025. május utolsó hétfőjén látott napvilágot. Három–négy gyerekkönyv készülhet a kéziratból, melyet be is küldtem az újvidéki Forum Könyvkiadóba. Egy kötetnyi versem is van, szintén a kiadóban. Az Üveggolyóban most olvasható a Focivarázs című folytatások tárcaregényem kisgyerekek számára. Nagy kedvvel írtam a Jegesmedvéket, hasonlóképp születik a Focivarázs is. 2025-ben jelent meg a Kicsi történetek szecessziós térben című szabadkai novellákat tartalmazó kötetem. Most magyarkanizsai vonatkozású novellákat gyűjtök, és a kisregénnyel együtt szép kötet válhatna belőle. Aki fölkeresi a budapesti Hitel folyóiratot, az olvashat a kanizsai novellákból is valahányat.