Zene és harcművészet

Zene és harcművészet

A tavalyi évet is a már hagyományossá vált karácsonyi hangversennyel zárta Zenta Város Fúvószenekara. Az együttes ezen a fellépésen Masa Tibor karnagy vezetésével az egész éves munkájának egy részét mutatta be a közönségnek.

A Tisza-parti városban a hosszú és gazdag múltra visszatekintő fúvósmuzsika meghatározó elemévé vált a közösség művelődési és zenei életének. Zenta Város Fúvószenekara 2014-ben, fennállásának 140. évfordulója alkalmából Pro Urbe díjat kapott, 2016-ban pedig a magyarországi Móron, a XI. Nemzetközi Fúvószenekari Fesztiválon ezüst fokozatú minősítést érdemelt ki.

Masa Tibor a szülővárosában, Szabadkán fejezte be az alap- és a középfokú zeneiskolát. Zeneakadémiára Szarajevóban járt, majd a diplomázása után visszaköltözött Vajdaságba. Kezdetben a zentai és a magyarkanizsai alapfokú zenedében dolgozott, majd Zentára tette át a székhelyét. Ez hét-nyolc évvel ezelőtt történt, akkor vállalta el a helyi fúvószenekar irányítását is. Emellett harcművészettel, pontosabban aikidóval foglalkozik, első danos mester. Zentán egy kisebb csoportot vezet, és Szabadkán is besegít a klub munkájába.


Herédi Krisztián felvétele

— Klarinétos vagyok, viszont az elmúlt néhány évben elkezdtem szaxofonozni is. Nagyon örülök, hogy a 140. évforduló alkalmából a mi zenekarunk vette át a Pro Urbe díjat, habár az elismerés mindenkit megillet, aki valaha is játszott az együttesben, vagy bármilyen módon segítette a munkáját. A fúvószenekar létszáma jelenleg 15-20 fő, a gyerekek általános iskolásként csatlakoznak hozzánk, majd amikor továbbtanulnak, más városba kerülnek, leginkább itt hagynak bennünket. Az viszont jó, hogy aki csak teheti, visszajár hozzánk zenélni. Így van ez a karácsonyi koncerten, mely az idén is kétnapos volt, mintegy 350 ember látott bennünket, az eseményről pedig felvételt készített a Pannon RTV. Hogy az utóbbi időben tapasztalható elvándorlás érezteti-e a hatását a zenekaron? Olyan szempontból igen, hogy nem gyarapszik a létszáma. Mint mindenkinél, nálunk is vannak jobb és rosszabb időszakok egyaránt. A bemutatkozó fellépéseink elsősorban a közönségnek szólnak, emellett megpróbáljuk összehozni a fiatalokat és motiválni a régi tagokat.

* Amikor átvette a zenekar vezetését, mekkora kihívásnak érezte ezt a feladatot?

— Mindenképp kihívásként tekintettem rá, hiszen nem vagyok karmester. Az első időszakban nem is vezényeltem, hanem a zenekar mellett játszottam, viszont aztán szóltak, hogy mégiscsak dirigálni kellene, akkor álltam ki a csapat elé. Régen, középiskolásként játszottam már ebben a zenekarban, valamint a szabadkai fúvószenekarban is. Ez a zene közel áll a szívemhez és a lelkemhez, illetve a szakmámhoz is. Egyébként ez közös munka, melyet a gyermekkori barátommal, Gordán Kolossal közösen végzünk, ő ugyanis az elnökünk. Nekünk is vannak költségeink, például a hangszerek fenntartása, a kottaállomány frissítése és az utazások is egyre drágábbak. Így sajnos nehéz együttműködést kialakítani, jelenleg a Hajdúböszörményi Ifjúsági Fúvószenekarral ápolunk baráti kapcsolatot. Az egyik vágyunk, hogy egy nagyobb fúvószenei fesztivált szervezzünk Zentán.

* Említette, hogy Szarajevóban fejezte be a felsőfokú tanulmányait.

— Igen, 2003-ban iratkoztam be az ottani egyetemre. Örülök, hogy a háború után újraéledt ez a korábbi lehetőség, én szerettem Szarajevóban lenni, jól éreztem magam, sok barátot szereztem. Azt terveztem, hogy ott maradok, de ez nem sikerült, itthon viszont adódott egy munkalehetőség, ezért hazajöttem. Tavalyelőtt beiratkoztam a mesterképzésre Belgrádban, Ognjen Popović a tanárom. Ennek köszönhetően visszazökkentem a rendszeresebb gyakorlásba. Amikor van rá módom, akkor klasszikus és komolyzenével is foglalkozom, ám sajnos kevés az időm.

* Bizonyára az aikidó is sok időt követel. Ez a sport hogyan vált az élete részévé?

— Én már kicsi korom óta zenésznek készültem. Ötéves lehettem, amikor egy lakodalomban rácsodálkoztam a szaxofonosra. Nem tudtam, milyen hangszert látok, viszont nagyon megtetszett a hangja, és már akkor eldőlt a sorsom. Ha a zenei pálya nem sikerült volna, akkor a szakács- vagy a cukrászmesterséget választom. Az aikidót negyedik-ötödik osztályban kezdtem, elsősorban azért, hogy ha szükséges, az utcán meg tudjam védeni magam. Aztán nagyon megszerettem, és már el sem tudnám nélküle képzelni az életemet. Igaz, hogy a középiskolás és az egyetemi éveimben nem foglalkoztam vele, de aztán visszatértem hozzá. A csoportban családias a hangulat, szemináriumokra járok Budapestre, Belgrádba, edzőtáborokat szervezünk. A zene mellett szükségem van a mozgásra, az aikidó pedig tökéletesen megfelel erre, hiszen gazdag a mozgáskultúrája, szinte táncszerű, viszont közben sokat kell gondolkozni is, aminek az az eredménye, hogy testileg és lelkileg egyaránt feltöltődöm tőle.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Interjú rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink