Milyen szép a temető! - szakad ki ilyenkor belőlem a mondat, amikor végignézek a krizantémokkal, koszorúkkal borított sírokon, miközben tudom, az általam használt jelző nem a legmegfelelőbb. De nem jut más, alkalmasabb az eszembe. Csodálatom alkonyatkor lesz teljes a gyertyák és mécsesek kapaszkodó, remegő lángjai láttán. Mintha apró, fényes lelkek táncolnának. Mindenszentek és halottak napjára megújulnak azok az örökös nyugvóhelyek is, amelyekkel egész évben nem törődik senki. Mindegyikre jut legalább egy szál virág. A megdőlt, lassan földbe süllyedő, mohás kereszt tövébe is. Ha máskor nem is, de az évnek ebben a szakaszában a távolabbra, határokon túlra sodródottak is igyekeznek eljutni a szülőhelyükre, a temetőben pihenő rokonaikhoz, barátaikhoz. Szeretteikhez, akik a rohanó, hosszú hétköznapokon esetleg eszükbe sem jutnak. Vagy ha igen, akkor sincs rájuk idő. Sokszor egy gondolatnyi sem. Az a bolond idő, amely az első novemberi napokban mesébe illően lelassul, hiszen ráérősen sétálgatunk, mélázunk, meg-megállunk a sírkertekben, örülünk a régen látott ismerősöknek, és néhány szót váltunk velük. A holtak összehozzák az élőket. Azok is imára kulcsolják a kezüket, akik egyébként sohasem szokták.
Hogy ez jó-e vagy sem, őszinte-e vagy sem, arról is vitatkozhatnánk. Bizonyára van a megemlékezésnek más, méltóságteljesebb, bensőségesebb módja is. Tudom, hogy ilyenkor sokakat csak a lelkiismeretük kényszerít ki a temetőbe. Sőt, még szerencse, ha a belső énjük szavára hallgatnak, és nem a falu szájától tartanak. Mert szép számban akadnak olyanok is, akik kötelezőnek, esetleg terhesnek érzik ezt a napot, és csak azért vásárolnak egy-egy csokor virágot, hogy ne szólják meg őket. Pedig ilyesminek nincs helye, csakúgy, mint a hivalkodásnak sem. Engem már a hatalmas, grandiózus, méregdrága síremlékek is idegesítenek. Mintha azzal valamit is bizonyítanának az állítóik. Talán inkább takargatják a közömbösséget, a hűtlenséget, a szeretet hiányát. A szépen csiszolt márványlap a gondosan megválogatott, rávésett szavakkal nem pótol semmit. Főleg azt a gondoskodást és kedvességet nem, amelyet az alatta nyugvó az életében nem kapott meg a hozzá legközelebb állóktól. Amit egykor kihagytunk, azt malomkeréknyi, sok pénzbe kerülő csokrokkal, koszorúkkal, a legnagyobb méretű üvegmécsesekkel sem lehet közömbösíteni. Hivalkodni meg felesleges. Mindig az, de a megemlékezés napján ízléstelen is. Csakúgy, mint az, ha pusztán azért megyünk ki a temetőbe, hogy megnézzük, és később egy kávé mellett kibeszéljük, ki kapta a legtöbb és legdrágább virágot.
A bolyhos fejű krizantém egyébként sem erre való. Az egyik kedves barátomat a kikelet bomlásakor temették. Fájón harsogtak sírján az üde, élénk tavaszi színek. Mi, akik ott álltunk megrendülten és némán, szinte kézzelfoghatóan éreztük az elmúlás és az újjászületés harcát. A krizantém is színes, de a sárgája, bordója, lilája sokkal visszafogottabb, szerényebb. Olyan tulajdonságokkal rendelkezik, amelyek belőlünk, emberekből gyakran hiányoznak.
Ha máskor nem is, de ilyenkor számba vesszük mindazokat, akik távoztak közülünk. Számos visszaemlékezés, nekrológ jelent meg az idén a Hét Napban. Túl sok. Nincs többé közöttünk Burkus Valéria, mindannyiunk Vali nénije, Torok Sándor, Elmer Anna, Sándorov Péter kollégánk... Elment Kiss Antal esperes úr, akinek a szavait oly gyakran ittuk az istentiszteleteken, Béres József, de a legnagyobbak közül is néhányan: Zenthe Ferenc, Faludy György, Sütő András... Nem tudok, nem is akarok pontot tenni, hiszen a szomorú felsorolás korántsem teljes. Mindenki hozzátehetne még néhány nevet, olyanokét, akik csak számára jelentettek nagyon sokat. Csak? Hiszen ez a legtöbb. Ha megmaradunk valakinek az emlékeiben. Mindenki akkor hal meg igazán, ha elfelejtik. Ha már senkinek sem jut eszébe a mosolya, egy-egy mozdulata, nem idézik a mondásait, nem emlegetik a hozzá fűződő történeteket.
Erőt kellett gyűjtenem ennek a vezércikknek a megírásához. Hiszen nagyon nem szerettem volna közhelyektől hemzsegő, semmitmondó szöveget adni Önöknek. Éppen ezen a napon, amikor egy egyszerű fehér gyertya lángja sokkal hitelesebben mondhatja el mindazt, amivel én, a halandó csak küszködöm. Márai Sándort, Kosztolányi Dezsőt, Reményik Sándort is segítségül hívtam. Mindegyikük megírta a maga Halotti beszéd című versét, amelyben figyelmeztetnek minket, hogy csak por és hamu vagyunk. Végül mégis egy másikat választottam:
,,Volt emberek.
Ha nincsenek is, vannak még. Csodák.
Nem téve semmit, nem akarva semmit,
hatnak tovább.”
(Kosztolányi Dezső: Halottak)