A természetes vizek egyébként mindig is ijesztőek voltak számomra. Főleg a folyók. Sosem fogom megérteni, hogy a nagyszüleim hogyan engedhettek bátran fürdeni a Tiszában ötévesen a rengeteg sodrás és más veszély közepette. A legkevésbé attól kellett volna tartanom, hogy megesz egy óriásharcsa. Most viszont már, hogy gyerekeim vannak, látom a rengeteg veszélyt, és félek a folyóba engedni a lányaimat. Ahogy már mondtam, főleg Belgrádnál, ahol minden mérés szerint óriási a fekáliaszennyezettség.

Oda kell figyelni

Emellett viszont naponta lehet hírt olvasni arról, hogy Szerbiában vagy Magyarországon gyerekek tűntek el a folyókban vagy a tavakban. Elragadta őket az ár, nem tudtak még elég jól úszni, a szél elvitte a matracot, melyen feküdtek… Bármi történhet.

A szerb belügyminisztérium a napokban kiadott egy figyelmeztetést is, melyben arra kéri az embereket — főleg a kisgyermekes szülőket —, hogy kizárólag rendezett strandokat használjanak, vagyis olyan helyre menjenek, ahol van vízimentő is. Arra is figyelmeztettek, hogy az olyan helyeken, ahol nem látszik a meder alja, semmiképp se ugráljanak a vízbe a sérülések elkerülése érdekében, és ne menjenek a vízbe alkoholos befolyásoltság alatt, illetve ha nem biztosak úszótudásukban. A figyelmeztetés arra is kiterjed, hogy senki ne becsülje túl az úszótudását, vagyis ne kísérelje meg átúszni a tavakat és a folyókat, és ha valaki még nem tud kellő mértékben úszni, akkor szóljon előre a vízimentőnek a strandon, hogy az kiemelt figyelmet fordíthasson rá. A felhívás azokra is vonatkozik, akik csónakkal vagy hajóval mennek ki a vízre, hiszen ha nem készülnek fel kellőképpen, ők is balesetet szenvedhetnek. Ettől óvhat meg a mentőmellény, például. Vagy — és ez már saját vélemény, mely szintén az olvasott híreken alapul — ne arra használják a kishajókat, hogy a nyílt vízen berúgjanak rajtuk, mert esetleg bele találnak esni a vízbe, az pedig senkinek nem lenne jó.

Hűsítő, de veszélyes

Fiatalabb koromban nem ismertem félelmet, de mire szülő lettem, elért a gyávaság. Emlékszem, huszonévesként a tokaji Hegyalja Fesztiválon ugrálunk valami hídról a Tiszába, ahogy arra is, hogy átúszásversenyt rendezünk ugyanott. A hangsúly inkább azon van, hogy TOKAJI, mint azon, hogy verseny.

A Tisza, a Duna vagy a Száva, illetve ezek mellékágai vagy más környező folyók természetesen nem olyan veszélyesek, mint például az Amazonas, hiszen itt nem élnek krokodilok és piranhák, de azért egy-egy nagyobb haltól megijedhet egy kisgyerek, ahogy a már említett sodrások és örvények vagy az uszadék is veszélyes lehet rájuk, de még a felnőttekre is. Hány ember kapott már szívinfarktust a vízben, hányan vesztek oda, mert begörcsölt a lábuk?

A víz, a megszabályozott folyó sem azért van, hogy az ember fürödjön benne. A folyó csak folyik, de persze az ember is élvezi a lehetőségeket. Áramot lehet vele termelni, szállítani lehet rajta dolgokat, utazni lehet rajta, remek lehetőséget teremt a horgászatra, és — visszakanyarodva — úszni is lehet benne.

Visszakanyarodok magamhoz is. Mai ésszel felfoghatatlan számomra, hogyan voltam olyan bátor (értsd felelőtlen), hogy átússzam a Tiszát Tokajnál. A másik kérdés pedig az, hogyan fogom megmagyarázni a lányaimnak, illetve meggyőzni őket arról, hogy ne akarjanak ilyet tenni.

A hasonló dilemmával küzdőknek ajánlom Murinai Angéla Mikor feltámad a szél című regényét, melyet anyaként egyszerre volt szörnyű, szívfacsaró, fojtogató olvasni, egyúttal muszáj is.