Ami a horgászokat illeti, a következő kilenc év nem sok jóval kecsegtet. Az igazgatási terv többek között a pecásokat is természetrombolóként nevezi meg a tó pillanatnyi állapotának felmérése után. Mert mit is csinál egy átlaghorgász? Hát kimegy gyalog, kerékpárral, motorbringával vagy autóval a tóhoz. Itt kezdődnek a bajok, ezáltal ugyanis zavarja a parti csendet, főleg a költőhelyek környékén. Miután szétrebbentette a madarakat, helyet keres a pecázáshoz, és ekkor letapossa a védett parti növényzetet, majd letöri a zavaró nádszálakat. Az ebbéli ténykedésekor keletkezett károk a part későbbi eróziójához vezetnek. A zöld védőfal nélküli partszakaszt átáztatják, bedöntik a szelek által fölkorbácsolt hullámok, ezáltal állandóan növekvő öblök, később kiöntések keletkeznek. A megfelelő hely elfoglalása után a közpecás etetőanyagot szór a vízbe. Ez lehet napok óta savanyított, áztatott kukorica, másnapos vekni, forrázott kukoricadara vagy gyári csalogatóanyag. Az így bejuttatott halélelem tovább növeli a víz szervesanyag-tartalmát, szennyezi tehát a vizet. A békésnek titulált lógatók táborának gaztettei itt még nem érnek véget, még azzal is megvádolták ugyanis őket, hogy rendszeresen ölik a védett teknősöket.

A szóban forgó dokumentum — miután felsorolja a horgászok összes létező bűnét — előírja a büntetéseket is. Több tételben megtiltja a part állat- és növényvilágának károsítását, további partvédelmi építmények felállítását, a halak etetését (csalogatását) és az idegen fajok betelepítését.

Amit viszont nem tilt meg, azt korlátozza. Egyebek között harmadára csökkenti annak a partszakasznak a hosszát, amelyen szabad horgászni, a csónakhasználatot pedig csak idegenforgalmi célra engedélyezi — és kizárólag villanymotoros vízi járművek jöhetnek szóba. A tó védett övezetében a szárazföldi közlekedési eszközök használata is korlátozva van. Ezenfelül a tűzgyújtás is csak az arra kijelölt helyeken van engedélyezve, az elszáradt vegetáció felégetése pedig csak előzőleg jóváhagyott időben és helyen lehetséges. Azon a partszakaszon, amelyen még megtűrik a horgászokat a növényzet védelmét segítő, korlátozott számú, vízbe nyúló szabványstég építését követeli meg a terv.

Ennyi volna röviden a vitaindító a horgászok és a vízkezelő között. Ami leginkább szembetűnő, az a pillanatnyi helyzet téves felmérése. Ha a fenti vádpontokat jó húsz évvel ezelőtt fogalmazták volna meg, még akár igazak is lehettek volna. Amikor több mint 6000 pecás tülekedett a parton, tényleg látható mértékű volt a nádirtás, valóban számottevő volt a szervesanyag-bevitel. A több száz autóból bömbölő zene valóban elűzte a madarakat, és az eldobált szemét sem volt kevés. Igaz, akkor a vízkezelő nagyjából egymillió márkányi bevételre tett szert az engedélyek eladásából. Azóta a gazdasági romlás megtette a maga hatását, a több tucatnyi gyári horgászklub eltűnt, az akkori többezres tagság a csak fanatikusokból álló egy-két százasra zsugorodott. Aki pedig még mindig vált horgászjegyet, az nem a Palicsi-tavon pecázik. A víz szennyezettsége és a tóban élő apró „szeméthal” nem éppen horgászcsalogató, ezért a csoportos halfogás igen ritka látvány.

A palicsi horgászsport tekintélyét még csak az egyedülálló meteorológiai állomás előtti pálya őrzi. A gyermekversenyek, a rokkant sportolók országos megmérettetése és a megmaradt egy-két klubcsapat nemzetközi kupatalálkozója még mindig sok hazai és külföldi részvevőt csalogat ide. Az előjelek szerint ennek is vége szakad hamarosan, hiszen a vízgazda etetőtilalma meggátolja a hivatalos (a nemzetközi CIPS-szabályok szerinti) verseny megtartását. A versenysport halálát a pályarészen tervezett fürdőkomplexum felépítése fogja okozni, mivel a környezetvédelmi hivatalok nem engedélyezik újabb, part menti pálya kiépítését.