— Ne tévesszék meg az arcom mély barázdái és a hófehér hajam. Hál’ isten szellemileg még teljesen friss vagyok a több mint hetven évem ellenére — mondja határozottan. — Annak idején arra kértem a Mindenhatót, hogy az egészségemen kívül őrizze meg az eszemet is, hogy a nagy találkozás alkalmával fel tudjam mérni, mekkora szerencsém volt az életben. Mert a sors engem valóban nem kényeztetett. Az édesanyám hamar, harmincévesen megözvegyült. A szüleim szegény, napszámos fiatalok voltak, én voltam az egyetlen gyerekük. Egy gazda tanyáján éltünk, de miután apám meghalt, a tulajdonos egyszerűen kirakott bennünket, felvett ugyanis egy új munkást, aki a családjával a mi lakásunkba költözött. Rokonok, szülők híján az anyámat a keresztapja fogadta be, és amíg ő élt, nem is volt gondunk. Tízéves voltam, amikor elhunyt. A felesége hamarosan ismét férjhez ment, és az új párja nem nézte jó szemmel, hogy mi továbbra is a házukban lakjunk. Egy ideig még tűrtük a megaláztatást, de egy év múlva anyám odaköltözött egy rigolyás öregúrhoz, aki a fiával élt. Anyám volt a mindenes: főzött, takarított, bevásárolt, és mindezért kaptunk egy udvari szoba-konyhás lakást. A gazda valamikor híres kereskedő volt, és azt beszélték róla, hogy rengeteg pénze van, de iszonyatosan fukar. A fia azonban teljesen normális volt, és akkor fejezte be a gimnáziumot, amikor mi hozzájuk költöztünk.

Én is jártam iskolába, anyám mindig mondogatta, mennyire fontos, hogy egy lánynak is legyen szakma a kezében. Azt szerette volna, hogy fodrász legyek, mert azok mindig találnak munkát. Már inas voltam egy szalonban, amikor édesanyám hirtelen meghalt. Az öregúr nem volt szívbajos, azt mondta, ha továbbra is ott akarok lakni, nekem kell átvennem anyám kötelezettségeit, és nem tanulhatok tovább. Így maradtam félig kész fodrász. Dolgoztam is szorgalmasan, csak az volt a baj, hogy összemelegedtem a gazda fiával. Még nem voltam tizennyolc éves sem, amikor teherbe estem. A gazda hallani sem akart sem rólam, sem a babáról, de a fia kiállt mellettem, és azt mondta, ha kell, elmegy hazulról velem. Így is történt. Elköltöztünk egy másik városba, megszületett a fiam, és azt hiszem, boldogok voltunk. Én legalábbis az voltam, nemcsak a fiamat imádtam, hanem az apját is, akivel — miután nagykorú lettem — össze is házasodtunk. A gyerek még kétéves sem volt, amikor a férjem egy üzemi balesetben súlyosan megsérült, és egy négynapos kórházi kezelés után sajnos meghalt. Azt még nem említettem, hogy a férjem apja sosem látta az unokáját, a fiáról pedig hivatalosan lemondott. Így hát a párom halála után teljesen egyedül maradtam, pénz és munkahely nélkül. Tudtam, hogy a fiamért mindent meg kell tennem, ezért bármilyen munkát elvállaltam, a nap húsz órájában dolgoztam.

Egyszer az apósom elküldte hozzám az egyik rokonát, aki el akarta vinni a fiamat. Erről hallani sem akartam, de az ismerőseim mind azt mondták, hogy nem vagyok normális, ha nem fogadom el a segítséget, hiszen a fiam jövőjéről, életéről van szó. Így hát végül megírtam az öregúrnak, hogy elviheti a fiamat, de azzal a feltétellel, hogy rendszeresen látogathatom, illetve ha nagyobb lesz, és velem akar lenni, minden akadály nélkül visszajöhet. Az öregúr elfogadta a feltételeket. A fiam nőtt, rendszeresen találkoztunk, de egyre inkább távolodott tőlem. A nagyapja mindent megadott neki, ezért az én szerény ajándékaimat kinevette, végül pedig már azt mondta, ne jöjjek többet látogatóba, majd üzen, ha látni akar. Mindezt fájó szívvel vettem tudomásul, de nem akartam teljesen elveszíteni a gyerekemet. Nem sokkal ezután külföldre költöztek. Hosszú évekig semmit sem tudtam a fiamról. Mivel magányos voltam, csak a férjem emlékével tudtam megbeszélni a dolgokat a temetőben, a sírjának panaszkodtam. Tudom, nem hiszi el, de a férjem azt mondta, ne legyek szomorú, a fiam vissza fog találni.

Ezután hosszú évek következtek tele nélkülözéssel, bánattal, magánnyal. Már elmúltam hatvanéves, amikor egy grazi ismerősöm talált nekem ott munkát: egy jómódú, idős, mozgássérült asszonyt kellett ápolnom. Nagyon jól megfértünk egymással. Már öt éve voltam nála, amikor tüdőgyulladást kapott, és orvost kellett hozzá hívni. Mivel az ő háziorvosa betegség miatt nem tudott eljönni, egy új, fiatal orvost küldtek, aki egyébként magyarul is beszélt. Egy kicsit beszélgettünk, majd elsőként ő jött rá, hogy az anyja vagyok. Nem ismertük tehát fel egymást azonnal, de most már minden rendben van. A fiam Bécsben szerzett orvosi diplomát, a nagyapja halála után pedig azért nem keresett fel engem, mert azt mondták neki, hogy felakasztottam magam. Higgye el, minden bánat, minden átsiratott éjszaka emléke rögtön elszállt, amikor a fiam a kezemet csókolva kért bocsánatot.
Látja, a férjem tudta, hogy a fiunk vissza fog találni.