Mindössze egy kis jólneveltség kell hozzá. No meg az, hogy akinek a köszön(t)és kijár, az „elkövetőnél” azért egy-két évtizeddel idősebb legyen. Persze, nálunk, fiúknál, ez a dolog azért még bonyolódik néhány árnyalattal, hiszen a bácsiknak eleve ciki ilyet mondani. Viszont köszönni mindenképpen szükséges mindegyiküknek. Elvégre az ember kicsiny borjacskája sosem tudhatja, hogy ki az... khm. Mit mondjak? Ezerféle hájjal kenegették az én időmben a gyerekeket, ojtogatták belénk a „Salamon zsírját”. No, de lássuk csak a egészet szép sorjában!

Személy szerint sosem voltam valami köszönőbajnok. Főleg nem parancsszóra. Ha csak tehettem, igyekeztem kibúvót találni ez alól a nyűg alól. Többé-kevésbé sikertelenül, mivel a „nagyönki” (a gyengébbek kedvéért: a falunk központjában levő nagyönkiszolgáló) pénztáránál dolgozó édesanyánkat szinte az egész falu ismerte. Ebből eredően kérdőre is von(hat)ták, mi végre nem tanította meg az illemre kisebbik csemetéjét is?! Engem. Nos, ilyen és ehhez hasonló hátráltató körülmények között igyekeztem lavírozni egykoron szülőfalum mindennapjaiban. Megannyi éberen figyelő szempártól követve. Ámbár a nyolcvanas évek nyitányában még csírája sem volt az SMS-eknek, a mindennapjainkat átszövő virtuális arcképcsarnoknak... Odahaza seperc alatt „képben” voltak renitenskedéseimről. Volt úgy, hogy már a kiskapuban elkezdték leszedni rólam a szenteltvizet. Leginkább egy búzavirág mintázatú, piros papuccsal. Nem volt apelláta.

Egyszer viszont megúsztam. Augusztus volt, mint most. A kispadon ülő néniket/öregasszonyokat már javában beburkolta a nyáresti szürkönyet, amikor a vészesen közelgő lámpagyújtási, majd takarodói idő (nota bene: ennek múlását a (nagy)Mama kredencén silbakoló, foszforeszkálós cágerű vekker is hitelesítette!) sürgetésére elrobogtam (volna) mellettük. Mégpedig köszönés nélkül!!! Már-már megúsztam, amikor egyikük utánam szólt korholón: „Kisfiam, hát így tanított anyukád?!” Megtorpantam, s mint derült égből a villámcsapás, úgy vágott vissza válaszom: „Néni, engem úgy tanítottak, hogy a gyerekeknek csak a bácsiknak kell köszönniük, mert az ember sosem tudhatja, hogy ki az...” A múlt ködén még át-átszüremlik a nénik kacagása, ámbár itt-ott nekem is deresedik már a határ. Hiába hatakérozok ellene. Megboldogult anyai nagymamám szavajárása volt ez. Hogy végül miképpen azonosították be mégis kilétem, azóta sem tudom, a piros papucs viszont nem járta el a fenekemen a kállai kettőst.

Kicsiny nagyfiamnak persze mindez csak vicces anekdota. Megjegyzem, ő sem szeret köszönni. Se néniknek, se bácsiknak. Csak nekem és a legközelebbieknek. Apja fia. Én viszont végérvényesen megszűntem gyermeknek lenni. Szevasztok. Csókolom!