A fehér bot nemcsak egy fehér bot, hanem használóját segíti a tájékozódásban, mindenki más számára pedig jelzi, látássérült emberrel van dolga. A reakciók pedig eltérőek lehetnek. Van, akit a bot látványa segítségnyújtásra ösztönöz, szeretné átkísérni az illetőt az úton vagy átadni számára az ülőhelyet a buszon, mást viszont éppen elkerülésre vagy sajnálatra buzdít.

A fehér bot lehet az önállóság jele, de a kiszolgáltatottságé is, hiszen a bot segít a látássérültnek a tájékozódásban, a mindennapi életben, egyúttal kiszolgáltatottá teszi, hiszen mindenki más láthatja, hogy neki baja van, őt akár ki is lehet csúfolni, vissza lehet élni a helyzetével.

Ahogy a társadalmak egyre jobban fejlődnek, az érzékenység is nő, és ahogyan a kerekesszékkel közlekedők számára rámpákat építenek most már mindenhol, úgy kellene akadálymentesíteni a környezetet a vakok és a látássérültek számára is például úgynevezett taktilis utak, vezetősávok kialakításával. A gyalogátkelők hangjelzései előrehaladásnak számítanak, de a tapintható jelzések, a különböző textúrájú falak, utak, kapcsolók és táblák további segítséget nyújthatnának a tájékozódásban.

Ahogy az állam igyekszik gondoskodni azokról, akik számára nehezebb az élet, úgy mi is tehetünk azért, hogy könnyebbek legyenek a hétköznapjaik. Ha fehér bottal közlekedő személyt látunk, ne rohanjunk azonnal a segítségére, nem biztos, hogy igényli a támogatásunkat. Vannak nagyon önállóan funkcionáló, „büszke” látássérültek és vakok, akiket sért, ha segíteni akarunk, hiszen ők maguk is boldogulnak, nem kell a „lesajnáló” tekintet. Vannak viszont kevésbé jól funkcionáló, akár felnőtt korukban vakká vált emberek, akik igenis rászorulnak a segítségre, mert nehezebben találják fel magukat, főleg akkor, ha idegen környezetbe kerülnek. Szóval, legyünk nyitottak, de ne erőltessük rá a segítségünket olyanra, aki azt nem igényli.