Az első évek nehezek voltak, a honvágy beköltözik a lelked mélyére, a csontjaidba, mindenhol a gyerekkor képeit, emlékeit, ízeit keresed, általában sikertelenül, néha pedig elemi örömmel fogadod, amikor megtalálod őket. Emlékszem, milyen örömmel olvastam Domonkos István Újvidék című versét az egyik pesti bérház lakásában kinyomtatva, és a mellékhelyiségben kiszegezve:

„Újvidék az olyan város
minden ablaka lekváros
a háta meg tarka foltos
a szájában kövér boltos
tenyerében a Duna-park
minden este nyi-nyitva tart”

Azóta is a lelkem mélyén visszhangoznak a vers sorai. Ahogy múlt az idő, hozta az élet a sorstársakat, akik ugyanezt élték át, enyhítettük egymás magányát, lelki táplálékkal. Aztán jöttek a nem sorstársak is, kialakult a pest-budai és a bolygót beutazó élet, a szülőváros képei kezdtek fakulni, eltünedezni. Ebben a fázisban az ember felfedezi, sőt keresi a szülőváros hibáit, igazolva magát, helyes dolog volt elmenni. Közben Újvidék épületei is kezdtek eltünedezni, a város a maga fizikai valójában is átalakult.

Hiába a tagadás, a családtagok, barátok továbbra is ott vártak minden alkalommal sok szeretettel, odaadással. És akkor jött a felismerés: miért kellene választanom világok között, amikor mindkét világot érzem, szeretem? Ettől kezdve Újvidék olyanná vált, mintha el sem mentem volna, Budapestre hazamentem otthonról. Nyáron az újvidéki Strand nyújtotta az otthont, hidegebb időben Buda dombjai. Szeretem a déli, füstös, élő zenés kafanák hangulatát, ahogyan a pesti éttermek elegáns miliőjét is.

Valamelyik este aludt a család, én pedig a kitárt ablakon elégedetten néztem a kertet, a terebélyes fákat, a virágzó paradicsomot. Jó érzés volt, hogy ezt mi ketten teremtettük a feleségemmel, és a gyerekeinknek szeretettel teli otthont tudunk nyújtani. A fülledt melegben belém hasított a gondolat: De mi lesz az újvidéki kerttel? Ott ki fog paradicsomot ültetni? Megtapasztalják-e majd a gyerekeim a nyári Strandot Újvidéken vagy a régi paraszti életet, mint mi gyerekkorunkban Szivácon vagy Kishegyesen? Esznek-e majd cseresznyét a fáról, etetnek-e állatot az istállóban, behozzák-e a tojást, melyből a reggeli rántotta készül? Mennek-e majd a falu búcsújába, megtanulva a nagyszülőktől a régi szokásokat, hagyományokat? Éjféli mise lesz-e Újvidéken, velünk?

Néhány napra rá, vasárnap ellátogattunk a pasaréti ferences templomhoz, mise után megtelt a kis tér mosolygós emberekkel, gyerekek futkároztak csoda szép ruhákban. Tele volt a templom a misén, majd az utána következőn is. Örült a lelkem, de rögtön bele is fájdított egy érzés: vajon most Újvidéken is ennyien vannak a misén, ilyen gyerekzsivaj tölti be a templom előtti teret? A választ sajnos tudtam, és ez elkedvetlenített. Éreztem a hiányunk ott.

Beültünk a szemközti kávézóba, a pincérnő örült a sok gyereknek, mi pedig az üde nyári szellőnek, mely a szemközti fehér köves templommal és a kertjében nyíló levendulával elrepített a gyerekkori dalmáciai nyaralásokra és a már közösen megélt kotori, part menti kávézásokra. Rögtön jobb kedvem lett, mert egymásra néztünk a feleségemmel, és értettük egymást szavak nélkül is. Igen, mindezt meg akarjuk mutatni nekik: Kishegyest, Újvidéket, a Strandot, az Adriát. A régi világunk összeolvad az újjal, és ugyanolyan gazdag lehet, mint a mienk volt gyerekkorunkban. Vagy még gazdagabb. A honvágy pedig továbbra is mindig kínoz majd, úgy sejtelmesen a háttérben, finom pókhálóként.