home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
Vesztesek szövetsége
Perisity Irma
2018.11.30.
LXXIII. évf. 47. szám
Vesztesek szövetsége

Apró termetű, sovány férfival társalgok.

A beszédmodora is olyan, mint a termete: csöndes, szinte hangtalan, elmarad még a férfiaknál szokásos, élénk gesztikuláció is. Ugyanolyan hanglejtéssel beszél az életéről, mint a szerencséjéről: beletörődve, elfogadva azt, amit úgysem tud megváltoztatni.

 

— Nekem szerencsém volt, már ha a 20 000 dináros nyugdíjat szerencsésnek lehet nevezni, mert amikor a vállalatom tönkrement, azonnal rokkantsági nyugdíjba tettek — meséli minden felindulás, érzelem nélkül. — Így ugyanis legalább nem kellett azonnal azzal foglalkoznom, hogy éhen halok-e. Nős voltam, nem született gyerekünk, de a házasságomra nem panaszkodhatok, jól kijöttünk egymással. A feleségemnek nem volt testvére, az apja pedig állatorvosi technikusként ment nyugdíjba, így lánykorában sokkal kényelmesebb életet élt, mint én. Az én apám gyári munkás volt, anyám a két gyerek mellett — van ugyanis egy öt évvel fiatalabb öcsém — állandó idénymunkásként egy bolgárkertben dolgozott, egészen a haláláig.

A feleségemet egy falusi mulatságon ismertem meg, néhány hónapos udvarlás után összeházasodtunk, különváltunk a szülőktől, és éltük a gyermektelen fiatal házaspárok életét. Én aranyműves vagyok, a szakiskola befejezése után egy ideig az Aurometalban dolgoztam, de a gyár csődbejutása után többé nem volt alkalmam rendes munkahelyet kapni. A gyenge fizikumom miatt gond nélkül nyugdíjaztak, a kapott összeg a jóllakáshoz kevés, de az éhenhaláshoz túl sok. A feleségem nem tudta elfogadni az új helyzetet, egyre többet vitatkoztunk a szegénységünk miatt. Én nem mertem semmilyen munkát vállalni, mert attól féltem, elveszik a betegnyugdíjam, ha rajtakapnak. Végül elváltunk, én visszamentem a szüleimhez, a feleségem pedig maradt a szerény családi házunkban.

Apám a visszaköltözésem után nem sokkal meghalt, és néhány hónappal később anyám is. Azt mondják, az idős házaspárok nem bírják sokáig egymás nélkül. Ketten maradtunk az öcsémmel, ő ugyanis sohasem nősült meg. Középiskolás korában volt egy hosszú kapcsolata, de a lány közúti balesetben meghalt, neki pedig többé nem volt viszonya más nővel. A ’90-es évek felfordulása után az öcsémnek sikerült munkahelyet kapnia, így én lettem a háziasszony: takarítottam, főztem, vasaltam, bevásároltam. Mivel a pénzünkből sok mindenre nem jutott, elkezdtem dolgozni. Eleinte csak néhány órát naponta, az ismerős, idős házaspároknak, magányos személyeknek segítettem a ház körüli munkákban. Ahogy elkezdődött a fiatalok kivándorlása, az egyedül maradt idős szülők gyakran nem tudtak megbirkózni az udvarral, a hóhányással, a fahordással, így szinte napi rendszerességgel van munkám. Az otthon uralkodó íratlan szabályok szerint továbbra is én vagyok a „mama”, az én dolgom a főzés meg a bevásárlás. Az öcsém besegít a takarításba, favágásba, de minden másban kétbalkezes. Sokszor megsajnálom, ha bocsánatért esedezve néz rám, és azt mondja: b***d meg, kiesett a tányér a kezemből. Esténként, ha nem vagyok nagyon fáradt, előveszem a fiatalkori fényképeimet tartalmazó albumokat, melyekben anyám példásan, időrendi sorrendbe rakta a fotókat, így nem nehéz követnem az életutamat. Ha az öcsém rajtakap a nosztalgiázáson, leül mellém, meggyújt egy cigarettát, és azt mondja: nekünk nincsen épp sok szerencsénk, mi ketten a vesztesek szövetsége vagyunk.

Érdekes, hogy az ember mennyire képes csökkenteni az igényeit, az élettel kapcsolatos elvárásait. Lassan megszoktam, hogy a sütemény, a szörp vagy a sör, egy kirándulás vagy egy pár új cipő nem nekünk való élvezet. Elismerem, hogy a szégyenletesen kevés nyugdíjamhoz hozzákeresek havonta még legalább fele annyit, de már egyre nehezebben végzem el az elvállalt feladatokat. Esténként, amikor hazaérek, sokszor úgy fáj a fejem, hogy nem tudok lehajolni, így a kitaposott cipőmet egyik lábammal rúgom le a másikról. Mondom is az öcsémnek, ideje, hogy megnősüljön, új háziasszonyra van szüksége a házunknak — na meg persze a lakóinak. Közösen megmosolyogjuk a megjegyzésemet, hiszen mindketten tudjuk, hogy ilyen korban és ennyi magányos év után már nagyon nehezen alkalmazkodnánk egy megváltozott életritmushoz. Azzal vigasztalom magam, hogy mégiscsak jó környezetbe születtem, bármilyen nehéz is a helyzet, Szabadka azért még mindig élhető város. A múlt hétvégén itthon volt Belgrádból az egyik szomszédunk unokája, aki az egyetemi tanulmányok befejezése után a fővárosban maradt. Átjött hozzám egy kávéra, és beszélgetés közben megjegyezte: Olyan büszke vagyok Szabadkára. Itt még a guberálók is úriemberek, amikor ugyanis jöttem hazafelé, láttam egy idős bácsit, aki rendes, tiszta ruhában, ingben és nyakkendőben, egy faággal igyekezett a konténerből valamilyen kincset kihalászni. Igen, ez a találó! Mi stílusosan viseljük el még a nyomort is. Jól mondja az öcsém, mi valamennyien a vesztesek szövetsége vagyunk.


A nyitókép illusztráció

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..