Színpadon először a Hair musicalben láttam az Újvidéki Színházban, majd jöttek sorra a jobbnál jobb szerepei. Mostanában az amatőrök körül sürög-forog, rendez nekik, de mint mondja: ha egy színház hívja, szívesen játszik is. Topolyára költözött, megelégelték a nagyvárost.

* Több városban megfordultál, gyermekkorod helyszíne Újvidék, itt tanultál, majd a pályád is itt indult. Fontosak számodra a helyek, helyszínek, városok? Vagy inkább más definiál?

— Meghatároznak a helyek is, az emberek, az illatok, az ízek, az impulzusok, az élmények, a hosszú, jó beszélgetések, az érzések, mindaz, amit a környezetemtől kapok, és amit nyújtani tudok. Újvidék sokat adott, életem legnagyobb részét ott éltem le. Hozzáköt a zenede, a sulik, a barátok, a bulik, a fiatalságunkat meghatározó háborús tíz év, a Duna-part és a hármas Limán, a kortárs művészek, a központ, a színházak, a kultúra. Ami már nem köt oda, az a túlzsúfoltság, a megváltozott mentalitás és a sok szemét az utcákon. Fontos helyszín volt még Horgos a homokos talajával és a Kamarási-erdejével, a nyári kapálással, a zöldség- és gyümölcsszedéssel, valamint a dohány- és paprikafűzéssel. Továbbá Vrsar, az én tengerem, oda is hazajárok. De megdobban a szívem Verbászon is, Kikindán is, Budapesten és Veszprémben is, vagy ha a természetet járom.

* Topolyára költöztél, és nem kellett sok időnek eltelnie, máris a színházban találtad magad, az amatőr csoportok előadásait rendezed, segíted őket. Az amatőr világ más, mint a profi színház. Számodra milyen, és miért szereted ennyire rajongva?

— A helyi Mara Amatőr Színházzal kezdődött a nagy szerelem, amikor még Újvidéken éltünk. Néhány éve láttam a társulat tagjait az amatőr szemlén játszani, és megfogott a lelkesedésük, az elhivatottságuk, mely sugárzott a színpadról. Megszületett bennem az ötlet, hogy dolgozhatnánk együtt, habár mindig azt mondogattam, hogy én soha többet nem fogok rendezni, nekem ez nem megy. De a hozzáállásuk megindított bennem valamit, ami magam előtt is rejtve volt addig. Befogadtak, és eddig két előadás és egy ünnepi műsor született a közös munkából. Bízom benne, hogy lesz még folytatása, mert tele vagyok ötlettel. Időközben ideköltöztünk — el a betondzsungelből —, és a Mosolycsalók gyerekcsapatba is hívtak rendezni, így párhuzamosan folyt a munka. Jelenleg már három gyerekszínjátszó-csoport működik. Nagyon lelkesek, velük együtt én is szárnyalok, rengeteg szeretetet kapok tőlük. A következő évadban pedig, ha minden jól alakul, egy igazi zenés ínyencséget viszünk színpadra.

* Amikor látsz egy nagyon tehetséges fiatalt, ajánlod neki, hogy próbáljon meg felvételizni, vagy gondolkodjon el rajta, vagy inkább rábízod?

— Rábeszélni senkit nem lehet, és nem is tartom helyesnek. Ha viszont látom, hogy bizony a színpadon vagy a színházban van a helye valakinek, akkor erről nem szólni még helytelenebb. Ez egy gyönyörű szakma. Sokan nem értik, főleg a kisebb közösségekben, sőt misztifikálják, pedig kultúra nélkül elveszünk. És a színházkultúra az egyik legszemélyesebben hozzánk/rólunk szóló művészet. Az emberi érzésekkel, tulajdonságokkal, a jóval, a rosszal foglalkozik. Görbe tükröt mutat, kinevet vagy megnevettet, megríkat. Számomra nincs ennél csodálatosabb hivatás, hiszen megtanított odafigyelni, keményen dolgozni, azokat is megérteni, akiket nem értek, lélekbúvárnak lenni, és folyamatosan formál: merek változtatni valamin, ha nem jó, ha fáj, vagy csak elmondani a véleményemet, és bocsánatot kérni, ha hibáztam, vagy megbántottam valakit. Mindenkinek bele kellene kóstolnia ebbe, sokkal jobb világ lenne, ahol élünk. Ha úgy látom, hogy valaki nagyon rátapintott a szakma lényegére, akkor igen, buzdítom is, hogy próbálkozzon tovább.

* Gyerekkönyveket szerkesztesz, ez a, mondjuk úgy, hétköznapi munkád, mely nagyon más, mint a színház. Kell valami, ami egy kicsit kiszakít?

— Fiatalon a színpad vonzott. Később egy-egy munkafolyamat, ma már maga az alkotás. Tehát a háttérmunka. Tizennégy éve felmondtam a színházamban, mert tanulni akartam. Belejöttem a könyvszerkesztésbe, és nagyon szeretem. Ez a szakma is az alkotásról szól. Csak itt sokat ülök, azt meg rühellem. De a sok próba a gyerekekkel teljesen kompenzál, meg van még futó előadásom is Újvidéken.

* Valójában most is több szerepben látunk: színész, rendező, csoportvezető, szerkesztő, feleség, anya. Ez mind egyben és egyszerre alkot téged. Mit illesztenél még a felsorolásba, s mi az, ami soha nem szeretnél lenni? 

— Édesapám arra tanított, ahhoz, hogy egy munkát jól el tudjál végezni, tudnod kell, hogyan működik a gépezet, melynek része vagy. Amikor felkerültem Budára a könyvkiadóba, először a raktárban pakoltam, majd archiváltam, aztán rendszereztem a könyveket a polcokon, ezután kerültem fel a szerkesztőségbe, mert sürgősen kellett kottaíró, én meg gyorsan megtanultam abban a programban dolgozni. A főszerkesztőnk azt mondta, ha ez megy, menni fog a szerkesztés is. Mély vízbe dobott, és megtanultam úszni. Nem volt könnyű, rengeteget hibáztam eleinte, de megérte, jó iskola volt. Kilenc éve saját gyermekkönyvkiadó cégem van, melyet átlátok, éppen ennek a lentről kell indulni rendszernek köszönhetően. Nem rettenek vissza a munkától. Bármit elvállalok, takarítottam is az irodát, lépcsőházat, amikor kellett, sőt, még közös képviselő is voltam, mert Pesten nem olcsó az élet, és a lányom kisiskolás volt. Ma már a derekam nem bírná a sok hajlongást, de ha kilöknének gyerekkorom homokos talajára, mondjuk, Horgosra, hogy mától fóliasátorban dolgozol látástól vakulásig, nem panaszkodnék. Hivatali munkát viszont nem tudnék elképzelni. A rádióban két évig voltam bemondó. A mikrofon előtt minden rendben volt, de azok a várakozások, a semmittevés az alatt a nyolc óra alatt kikészített. No, ezt így talán soha többet. Pedig ott is rengeteget tanultam.

* Maximalista embernek tűnsz, s annak is ismerlek. Amit csinálsz, azt teljes lángon teszed. Szoktál egyáltalán takaréklángon lenni?

— Szoktam. Nyaraláson meg a téli szünetben. Ha nem töltődöm fel, akkor használhatatlan vagyok év közben, amit nem tudok elviselni, mert ahogy mondod, maximalista vagyok. Ha valamit csinálunk, akkor azt teljes gőzzel tegyük. A színházban is szigorú vagyok, nem csak magammal szemben. De másoktól is megkövetelem ezt a fajta munkát. Én is be tudtam jönni időben a sok más munkám mellett, és készültem a próbára az instrukcióimmal, elképzeléseimmel, jólesik tehát, ha mindenki megtiszteli a kollégáját ugyanezekkel, és a próbára szövegtudással, gondolatokkal, ötletekkel jár. Ha a színházban nincs meg ez a fajta munkaalázat, amelyet az újvidékiben töltött hosszú évek alatt megtanultam, akkor minden szétesik. A szétesést is megtapasztaltam más színházakban, ahol dolgoztam. Ott a munkát felváltja a tökölődés, a nemtörődömség, a precizitást a bizonytalanság, ezek rossz élmények voltak számomra, így tudom, hogy ez nem jó út. A takarék akkor jöhet tehát, ha jó munkát végeztünk. Akkor már hátra lehet dőlni, sőt kell is.

* Első emlékem rólad az Újvidéki Színházhoz kötődik, szerintem a Hairben láttalak először játszani, a kétezres évek elején. Nem hiányzik a színpad? És ha igen, melyik színház színpada?

— A Hairben kaptam az első főszerepemet. Nagyon kedves emlék az újvidéki meg a veszprémi előadás is. Akkoriban dőlt el, hogy jobb nekem itthon, Vajdaságban, hogy idetartozom. Ideköt minden, és itt vagyok önmagam a sok hasonlelkű emberrel. Gondolatban mindennap színházban vagyok, hiszen mindig a készülő előadásokon jár az agyam. Hiányérzetem nincs. Úgy érzem, megtaláltam a helyem. Jó nekem így. Most egy előadásom van, ahol súlyos kitömött madarakat cipelek egy fémkonstrukción, ami után napokig fájdalmaim vannak, úgyhogy ennyi sokszor sok is. Hahaha. Viccelek. Ha hívnak, szívesen megyek. Nekem az Újvidéki Színház marad az anyaszínházam, de az utóbbi időben nagyon szívesen járok a Zentai Magyar Kamaraszínházba. Kiváló hangulat uralkodik ott, remek előadások, alkotóemberek, a fiatalkoromat idézik fel bennem, és azt a megfoghatatlan varázst, amelyért szerelmes lettem a színházba.