A kapuzárás egy elég gyakran emlegetett időszak, leginkább sajnos negatív jelentést társítanak hozzá, miközben ez egy éppen olyan fontos személyiségfejlődési krízis, mint az azt jóval korábban megelőző úgynevezett kapunyitási pánik. Ez esetben az indok nem a lehetőségek beszűkülése, hanem az ellenkezője: a túl sok választási lehetőség, a megfelelési kényszer és a jövőtől való félelem.

A kutatók emerging adulthoodnak nevezték el, mely egy kezdődő vagy készülődő felnőttkort jelent, és rávilágít az ehhez a korosztályhoz tartozó fiatalok legnagyobb gondjára. A serdülőkort már elhagyták, ám nem léptek egyből a felnőttkorba, és egy köztes állapotban ragadtak. Ez a quarter life crisis fogalma, mely magyarra fordítva kapunyitási pánikként jelenik meg a szakirodalomban.

Egy olyan folyamat, amely egyre gyakoribb a fiatal felnőttek körében, leginkább a tizennyolc és huszonöt év közöttieknél. Jellemzője az egy hónapnál hosszabb időn keresztül fennálló, fokozott stresszállapot és az ezzel való megküzdési nehézségek. Robinson és Wilner voltak azok, akik a krízis epizódjait a huszonöt és harmincöt év közötti életszakaszban azonosították.

Ez is egy olyan fordulópontot jelképez, amely igen sebezhetővé tesz bennünket, ám egyúttal nagy fejlődési, növekedési lehetőséget rejt magában. A megoldás majd egy új egyensúlyi állapot megteremtése lesz, eredményes megküzdéssel, aminek köszönhetően sikeresen léphetünk át a következő életszakaszba.

A fiatal felnőttkorban megváltozik a családunkkal való kapcsolatunk, autonómiára törekszünk, igyekszünk ismét — a serdülőkor folytatásaként — még pontosabban meghatározni, hogy kik vagyunk, azaz kialakítjuk saját identitásunkat, új szerepeket keresünk, melyekben hosszú távon kiteljesedhetünk. Már szeretnénk „pályára” állni, átalakulnak a közösségeink, például megjelennek a munkaközösségek, valamint megfogalmazódnak a prioritásaink.

Az ebben az időszakban jelentkező kapunyitás leginkább négy fázisból áll. Az első fázisban már megtesszük az első lépéseket a felnőtté válás érdekében, de ezek a változások nem igazán illeszkednek abba a képbe, amelyet elképzeltünk magunknak, és nem szeretnénk hosszú távon megtűrni őket. Gyakran ezzel a döntéssel együttesen megjelenik az az érzés is, hogy ez talán csak a felelősségek hárításáról szól, és ha változtatnánk, azzal megbuknánk a felnőtté válás folyamatában. A második fázisban aktív lépéseket teszünk, hogy kilépjünk a korábbi kötelezettségeinkből. Mindezt gyakran követi az addigi értékek megkérdőjelezése, a szorongás és a félelem a jövőt illetően. A harmadik fázisban újra átéljük a korábbi időszakokra jellemző kríziseket: önmagunkat/identitásunkat és a jövővel kapcsolatos alternatív megoldásokat keressük. Érzelmi világunk ilyenkor bizonytalan. A negyedik fázisban lezárul a krízis, amikor is sikerül kialakítani egy olyan identitást és találni olyan szerepeket, amelyek sokkal inkább autentikusak. Megjelenik a belső elégedettség és kontroll érzete.

A kapunyitási pánik alatt minden fiatalnak — így vagy úgy, de — szembe kell néznie azokkal a változásokkal, választási lehetőségekkel, amelyek szükségesek ahhoz, hogy felelősségteljes, boldog felnőttéletet élhessen. Leggyakoribb hozadéka, hogy az identitáskeresés elhúzódásával a szülőkről való érzelmi és pénzügyi leválás, a munkahely vagy a szakma mellett való elköteleződés, a párválasztás, a családalapítás és a gyermekvállalás is későbbre tolódik. A jövővel kapcsolatos szorongások mellett előfordulhatnak alvás- és koncentrációzavarok, kételkedhetünk döntéseinkben, értékeinkben, és súlyos depresszió, pánikroham is kialakulhat. Jellemző az önbizalommal teli és az önbizalomhiánnyal meghatározott periódusok váltakozása.

Van, aki a tanulmányok befejezése után azonnal munkába áll (locked-in), majd egy idő után azon kapja magát, hogy nem igazán érti, miről is szól ez az élet nevű projektum, és rádöbben, hogy ugyanez az életvitel vár rá még hosszú időn át. Ennek az ellentétje (locked-out), amikor valaki nem áll munkába, mert fogalma sincs, milyen irányba induljon el, és a rengeteg lehetőség akkora nyomásként nehezedik rá, hogy egyszerűbbnek tartja, ha inkább nem csinál semmit. Ilyenkor felmerül a továbbtanulás gondolata, az ilyen személyek ott élnek tovább a szüleiknél, nincsen állandó párkapcsolatuk, és már annak a gondolatától is szoronganak, hogy döntéseket kellene hozniuk az életükről.

Hogy mindez ne váljon krónikus szorongássá, sokat segíthet az önismeret, a célok kijelölése, képességeink, erősségeink és gyengeségeink ismerete. De részt vehetünk például pályaválasztási tanácsadáson vagy egyéb önismereti tréningeken, tanácsadásokon. Néha az is segít a megelőzésben, ha egy gyereket hagynak a szülei, hogy azzal foglalkozzon, amit igazán szeret, és nem kényszerítik olyan pályára, amellyel talán majd sokat keres, vagy társadalmilag elismert lesz. Viszont mindig lehet változtatni, pályát módosítani. A kihívás az, hogy kiválogassuk a számunkra releváns lehetőségeket, és céltudatosan abba az irányba haladjunk. Arnett megállapításai alapján a fiatalok ebben az időszakban főleg önmagukra fókuszálnak, ami nem egyenlő az önzéssel, hanem ez az útkeresés egyik fontos fázisa, amikor felépítik azokat a képességeket, amelyekre a felnőttélet során szükségük lesz. A gondolkodásunk átformálásán kívül ebben az időszakban a külső segítség igénybevétele is ajánlott lehet, hiszen oldhatja a tanácstalanság, bizonytalanság és egyedüllét érzését. Támogatást nyújthat a család, a barátok és a szakember is.