Végzetes szerelem
Perisity Irma
2021.12.31.
LXXVI. évf. 51. szám
Végzetes szerelem

Az ősz hajú, idős beszélgetőtárs azt mondja, egy évtizedet késik élete mintegy húszéves időszakának ismertetésével. Bevallása szerint eddig sem ereje, sem bátorsága nem volt ahhoz, hogy őszintén szembenézzen magával, az életével.

— Azt hiszem, ha nem lettem volna koronavírusos, most nem ülnénk itt egymással szemben — mondja a csinosan öltözött asszony. — Több mint egy hónapot voltam COVID-kórházban — néhány napig lélegeztetőgépen is —, volt elég időm elemezni az elmúlt több mint hatvan évet, és nevén nevezni mindent, amin átmentem életem hepehupás útján. Csak most értettem meg igazán, amit a nagyon betegek állítanak: ha az ember úgy érzi, eljött a vég, akaratlanul is számot vet életével. És ha van benne becsület, akkor bátorságot is kap, hogy mindent hangosan kimondjon, hogy bocsánatot kérjen azoktól, akiket élete folyamán megbántott. Higgye el, tapasztalatból mondom, hogy az ember nem mindig azért tesz rosszat, mert rossz a természete. Csak az Isten tudja, mennyit szenvedtem életemben azért, mert tudtam, rosszat teszek, de nem volt erőm véget vetni a dolognak.

A szerémségi magyar szórványban születtem, a rokonságom, a szüleim ott vannak eltemetve. Úgy érzem, engem a sors akarattal ragadott ki az ősi környezetemből, mert könnyű prédának látszottam. És az évek azt bizonyítják, hogy valóban az is voltam. Apámnak volt Horgos környékén egy katonakollégája, akivel a leszerelésük után is hosszú évekig barátok voltak. Amikor középiskoláig nőttem, mindenáron tanítóképzőbe akartam menni, kiskori álmom volt ugyanis, hogy tanító néni legyek. Apám elintézte, és a horgosi barátja örömmel vállalta, hogy lakhatok náluk. És valóban úgy éltem ott, mintha otthon lettem volna. Nagyon gyorsan beilleszkedtem az új környezetbe, sokat javult a beszédem, az új környezetet lassan a szívembe zártam, az pedig úgy fogadott be, mintha csak hazaértem volna. Akkor még nem volt tanítóképző egyetem — az ötéves középiskola után az egyik bánáti faluban kaptam állást, majd amikor megnyílt az egyetemi képzés, magánúton azt is befejeztem.

Bánátban mentem férjhez, ott építettük fel a családi házunkat, és úgy éreztem, onnan majd a temetőbe kerülök — örök nyugalomra. A nyugalomból sajnos semmi sem lett. Hiába igyekeztünk, nem maradtam terhes, és ez rendkívül rosszul hatott a házasságunkra, nagyon akartunk ugyanis gyereket. De egyikünk sem volt felkészülve rá, hogy felvállalja a felelősséget a sikertelenségért. Egyre jobban eltávolodtunk egymástól, de tanügyi dolgozóként úgy éreztük, a válás nem volna erkölcsös. Milyen kétszínűség! A férjem a hétvégéket Újvidéken töltötte, számomra ismeretlen helyen. De továbbra sem veszekedtünk, egy házban éltünk, igaz, külön ágyban aludtunk — mint a testvérek. Harmincéves sem voltam, amikor beleszerettem egy helybeli ügyvédbe. Magam sem tudom, hogyan engedtem meg magamnak, hogy megcsaljam a férjemet, de megtörtént. És lassan olyan heves szerelem lobbant köztünk, hogy nem tudtuk titokban tartani. Neki két kiskorú gyereke volt, és egy elég labilis természetű felesége. Mindketten úgy éreztük, hogy a válás számításba sem jöhet. Mindenekelőtt a két kislánya életét vettük figyelembe, de az érzéseinknek nem tudtunk parancsolni. A szüleim is közbeléptek, az állásom is bizonytalanná vált, de nem tudtunk szakítani. Tudja, deresedő hajjal már illetlenség ilyesmiről beszélni, de kimondom: ha tehetném, sok mindent másként csinálnék, de arról a tiszta, emberi, mindent elsöprő érzésről nem mondanék le. Nekem ezzel az érzéssel teljesedett be az életem. Igaz, rengeteg bánatot, szomorúságot is okoztunk, de nem akarattal tettük. Mi összetartoztunk.

A kislányok már középiskolások voltak, amikor az anyjuk intézetbe került, és három hónap múlva meghalt. Nappal is nagyon félek a temetőben, de az ő sírjához este, sötétben mentem el nem sokkal a temetés után, és ott igyekeztem elmagyarázni azt, amire nem volt elfogadható magyarázat. Tudom, hogy hihetetlenül hangzik, de nekem akkor azt mondta az asszony, engedjem el a férje kezét, irányítsam őt és a lányokat új környezetbe, hogy valahogy helyreálljon az életük. Egy hétre a szüleimhez utaztam, hogy megtaláljam a helyes utat. És amikor visszamentem, megmondtam, hogy a lányok nyugalma és az életünk normális folytatása érdekében szakítsunk. A búcsúzásra ráment az éjszaka. De nem csak az éjszaka. Én nappal sem találtam többé a helyemet. Egy év múlva rokkantnyugdíjba tettek, mert állítólag nem voltam többé alkalmas a tanítói munka végzésére. Két hónappal azután, hogy a fiatalabb lánya is lediplomázott az egyetemen, ő pecázás közben belefulladt a Dunába. Én biztosan tudom, hogy sohasem fulladt volna véletlenül a vízbe, hiszen egyetemista korában vízilabdázott, kitűnő úszó volt. De elege volt az életből. Azóta már a fiatalabb lányának is egyetemista lánya van, aki minden alkalommal illedelmesen köszön nekem. Hát el kellett jönnöm, és mindezt elmondanom. Mert sosem akartam senkinek rosszat.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..