Végzetes hiba
2020.01.16.
LXXV. évf. 2. szám

Azokról a döntéseinkről, amelyeket érett felnőttként, alapos megfontolás után hozunk, mindig azt gondoljuk, hogy igazoltak és helyesek. Aztán kiderül, hogy mégsem — mondja hosszas gondolkodás után az asszony, és nyomatékosan rá is bólint az elméletére. Hogy erre oka van, látni gondterhelt arcán, melyen a beszélgetés alatt egyetlen halvány mosoly sem jelent meg.

Végzetes hiba

— Már magával is biztosan megtörtént, hogy valamilyen döntés után megérezte, hogy az nem volt szerencsés, vagy legalábbis nem volt jól időzítve — elmélkedik inkább csak önmagának. — Fiatalkoromban, amikor férjhez mentem és dolgozni kezdtem, mindig azt mondtam, alig várom, hogy nyugdíjas legyek. Két lányt szültem, és a velük való törődés jószerével minden szabad percemet lefoglalta. Akkor úgy gondoltam, mire elérem a nyugdíjkorhatárt, a lányok már felnőnek, nem lesz velük semmi gond, és akkor kezdek el igazán élni. A férjem minden alkalommal, ha álmodoztam, hozzáfűzte, ne tervezzek olyasmit, amiről nem tudok semmit, hiszen az idősek is azt állítják, hogy kis gyerek kis gond, a nagy pedig nagy gond. Most úgy érzem, a lányaimnak nagyobb szükségük lett rám idősebb korukra, mint gyermekként!

A férjemmel példás házaséletet éltünk. A két lány két külön világ volt: az idősebb visszahúzódó, nyugodt természetű, nem volt benne egy cseppnyi önbizalom sem. Még nagylányként is — ha csak bevásárolni, elintézni ment valamit — mindig hívott, hogy menjek vele, mert „majd útközben sétálunk egy jót”. Ezzel szemben a húga egy öntudatos, határozott fellépésű, kis amazon, aki mindig tudta, mit akar, és azt is, hogyan érheti el. De a két lány hihetetlenül ragaszkodott egymáshoz, mintha egypetéjű ikrek lettek volna. Az egyik Magyarországon, a másik Újvidéken járt egyetemre, de többet voltak hétvégén ők ketten együtt, mint velünk.

A fiatalabbnak sajnos volt egy olyan megrázó élménye, amely kihatott egész további életére. Nagyon szép lányként fennhordta az orrát, és ezt bizony sokan nem nézték jó szemmel a társaságában. Volt egy fiú, aki csöndes imádója volt, de a lányom csak barátot látott benne. A fiú kollégái, hogy megleckéztessék önteltsége miatt, felfogadtak két problematikus fiút, aki késő este a kollégiumba tartó lányomat megtámadta és megerőszakolta. Ennek következtében sohasem maradhatott terhes. Az egyetem igyekezett eltusolni a dolgot, így nem lett belőle bírósági ügy, de a lányom lelki sérültté vált. Amikor lediplomázott, hozzáment a fiúhoz, akit a barátjának tartott, és el is költöztek egy másik városba, teljesen új környezetbe.

Nekem is fájt, ami a lányunkkal történt, de a férjemnek még inkább. Bizonyos mértékben a lányunkat is hibáztatta, szerinte nem tudott alkalmazkodni a környezetéhez, mely aztán embertelen módon megbüntette. Ő, aki az „apja lánya volt”, rettenetesen nehezen viselte az apja elhidegülését, így az esküvője után öt évvel utaztak először haza látogatóba. Akkor a férjem már nem élt, a temetésére sem jöttek el.

Időközben itthon az idősebb lányom találkozott egy férfival, akivel lassan összebarátkoztak, majd megesküdtek. Amikor a fiatalabb lányomék hazajöttek, a házunkban élt az idősebbik családja is: a vejem és a hároméves Béla unokám. Miközben a fiatalabb lányom ismerkedett a család új tagjaival, bennem azonnal bekapcsolt a riasztó, tudtam, hogy valami nincs rendben. Senkinek sem szóltam semmit, csak árgus szemekkel figyeltem mindenkit a házban. Nem mondhatom, hogy tetten értem őket, de tudtam, hogy a fiatalabb lányom összemelegedett a vejemmel.

Eredetileg két hétre jöttek haza, de már a harmadik is elmúlt, és nem mentek vissza. Végül a másik vejem hazautazott a munkája miatt, de a lányom — egészségi állapotára hivatkozva — itthon maradt. Elnéztem őket, amikor mindannyian egy asztalnál ültünk, és láttam, milyen szeretettel öleli át a nővére a húgát, annak szemében viszont ott volt az égő bűntudat, a vejem szégyenkezve sütötte le a tekintetét — tudtam, hogy lépnem kell.

Előbb megpróbáltam a fiatalabbal beszélni, aki persze mindent tagadott. Amikor azt mondtam, hogy felhívom a férjét, és mindent elmondok neki, könyörgött, hogy ne tegyem. Arra hivatkozott, hogy belehal, ha a nővére megtudja, mi történik a háta mögött, de egyszerűen nem tud uralkodni az érzésein. Azon az éjjelen meghoztam a döntést: felhívtam a vejemet, és közöltem vele a gyanúmat. Azonnal repülőre ült. Megtörtént a mindent tisztázni szándékozó beszélgetés is, de sajnos eredménytelenül. A következő éjszakán a fiatalabb lányom és az idősebbiknek a férje elszökött. Egyetlen szót nem mondtak, egyetlen bocsánatkérésre utaló jelet nem hagytak maguk után. Kerestettük őket, de nem akadtunk a nyomukra.

Május 1-jén lesz három éve, hogy eltűntek. Béluska első osztályba jár. Ha az apjáról kérdezik, azt mondja, gyógyfürdőben van, mert beteg a szíve. Erre biztosan a lányom tanította, aki az események után valahogy sokkal magabiztosabb lett. Már régen elapadtak a könnyei, kidobta a házból a férje minden holmiját, de azt mondja, a húga nagyon hiányzik neki. Ezért nem merem állítani, hogy nem volt végzetes hiba, amikor riasztottam a vejemet.


A nyitókép illusztráció: Gerd Altmann képe a Pixabayen

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..