Végül mégis a nagymama
Perisity Irma
2021.12.17.
LXXVI. évf. 49. szám
Végül mégis a nagymama

Ritkán találkozunk olyan emberrel, akinek ne volna egy csoda szép története a nagymamájával kapcsolatban. És mindegyikből az derül ki, hogy a nagyszülők szeretetét nem a nevelési szabályok szigorú alkalmazása jellemzi, hanem a végtelen, önzetlen szeretet, melyért a nagyiék soha nem várnak köszönetet. A hatvan körüli nagymama órákig tudna erről mesélni, pedig már lemondott arról, hogy két kis unokáját az ölébe vegye.

— Sokadik alkalommal jöttem rá, hogy a sors nem válogat, mindenkinek egyformán osztogatja a simogatást és a pofonokat — mondja az örök bölcsességet Rozika, közben okostelefonját nyomogatja, és egymás után kerülnek elő a felvételek két göndör hajú kislányról. — Úgy nézze őket, hogy az ő önfeledt mosolyukat látja a szememben, mert az életemben végre minden erről a két csodálatos gyerekről szól, akit néhány hónapja ismertem meg. És sírni tudnék, ha arra gondolok, mennyi mindent szalasztottunk el, mennyivel gazdagabbak volnánk érzelmileg, ha minden a rendje-módja szerint történik.

A férjemmel értelmiségiek vagyunk — neki egyetemi, nekem középiskolai végzettségem van. Őszinte, nagy szerelemből házasodtunk össze, és ennek hála karácsonykor lesz harmincöt éve, hogy megesküdtünk. Én már nyugdíjas vagyok, a férjem két év múlva vonul nyugállományba. És éppen úgy történnek a dolgok, hogy — ha az égiek is úgy akarják — lesz időnk, hogy az unokáknak szenteljük azt. Nem voltunk éppen fiatalok, amikor összekerültünk, ezért határoztunk úgy, hogy csak egy gyerekünk lesz. Azt akartuk, hogy olyan szülők legyünk, akik megértik azt a kort, amelyben a gyerekük felnőtté serdül, hogy sosem okoskodunk, mindenre lesz időnk, türelmünk.

Minden nagyon szépen indult. Kétéves házasok voltunk, amikor megszültem a lányomat. Akkor már volt rendezett családi házunk, kocsink, egyszóval megvoltak az alapfeltételei annak, hogy a lányunknak mindent megadhassunk, amire szüksége lesz. Sikerült egy valóban irigylésre méltó viszonyt teremtenünk hármunk között, és élveztük családunk melegét. A középiskola harmadik osztályába járt, amikor beleszeretett egy vagány fiúba, akinek szervezett bandája volt, persze nem hagymaduggatásra. Még ma sem tudom megérteni, mi volt ebben a férfiban, ami elvette a lányunk eszét. Megengedtük, hogy behozza a házba a fiút, pedig tudtuk, hogy nem egy „úriember”. Ám mivel nem akartuk elveszíteni a lányunk bizalmát, megvolt a nagy ismerkedés. Persze, a férjemmel már első látásra megértettük, hogy ez a fiú sosem lesz méltó vagy legalábbis tiszteletre méltó párja a lányunknak.

Minden igyekezetünk vakvágányra futott, a lányunk teherbe esett, abbahagyta az iskolát, és amikor betöltötte a tizennyolcat, megesküdtek. A férjem elhelyezte a vejkót, dolgozott is, igaz, nem volt elragadtatva, de mivel tudták, hogy a lányom ikreket hord, kellett az anyagi biztonság. Csak az volt a hiba, hogy a lányunk még mindig vakon szerette a férjét, és úgy bízott benne, mint senki másban. Amikor megtudtuk, hogy ikreket vár, megpróbáltam rábeszélni, hogy szakítsa meg a terhességet, de ő hallani sem akart erről. Már a terhesség nyolcadik hónapjában járt, amikor a férje először verte meg, úgy alaposan, mert azt javasolta, kezdjék lassan vásárolni a babaholmit, a szülés után sok lesz egyszerre. A férje nem tudta elviselni, hogy a felesége tervezze meg, hova teszi a saját keresetét, hát ütött. Ez volt a kezdet.

Mi a férjemmel eleinte nem tudtunk erről, mert a lányom, hogy minél kevesebbet szidjuk a férjét előtte, nagyon ritkán jött haza. Megszülte a kislányokat, hazamentek, és azt hittük, ez majd jót tesz a viszonyuknak. De tévedtünk. Ahogy nőttek az ikrek, a viszony a lányomék között egyre rosszabb lett, de semmit sem tehettünk, a vejem ugyanis megtiltotta, hogy tartsuk a kapcsolatot. Még a babalátogatást sem engedte meg. Én ebbe belebetegedtem, de semmit sem csinálhattunk, mert a lányom — talán félelemből — sosem mondott ellent a párjának. Háromévesek voltak az ikrek, amikor a lányomék Montenegróba mentek, a vejem állítólag jó munkahelyet kapott ott. Gondolja el, mi nem is láttuk az unokákat, azt is mástól hallottuk, hogy a lányunk kitagadott bennünket egy ottani újságban. Azt is hallomásból tudtuk, hogy rettenetesen rosszul élnek, hogy a férje üti-veri, csalja. Lassan a kislányokat is elkezdte bántalmazni. Sohasem tudjuk meg, mi történt közöttük, de a rendőrség azt közölte velünk, hogy a lányom egy verekedés alkalmával halálos lövést adott le a vejemre annak pisztolyából. Nem engedte, hogy ott legyünk a tárgyalásokon, a kislányok intézetben voltak. Amikor véget ért a per, a lányomat nyolc év börtönbüntetésre ítélték. Az ítélet jogerős, őt ki sem engedték a vizsgálati fogságból. Nekünk sikerült megszereznünk a gyámságot a lányok felett, és már ott tartunk, hogy olyan köztünk a viszony, mintha az első pillanattól kezdve ismertük volna őket. Még nem tudjuk, mikor és hogyan közöljük majd velük a történteket, szakember segítségét kérjük majd. Egyelőre az a fontos, hogy ők ott vannak, ahol a helyük: a nagyi ölében.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..