- Fényképezte: Szabó Attila

,,Az ormokra nem hívják az embert: oda fel kell kapaszkodni.' (Monet)
Csantavértől Párizsig eljutni még ma is sokaknak nehézséget okozna. No, nem szó szerint értem, még csak nem is az esetleges útiköltségre gondolok, csak arra, vajon egy egyszerű, kétkezi munkás tehetséges gyereke önerőből bekerül(het)ne-e, mondjuk, a Sorbonne-ra? Szóval, ha ilyen szempontból tekintem végig beszélgetőtársam, Huszár Elvira karmester és pedagógus eddigi pályafutását, akkor is ámulatba ejtő a megtett út. Hát ha még ehhez az eredményt, a nemzetközi és hazai elismeréseket, díjakat, a 300 hangversenyt is hozzáteszem, talán kiteljesedik a kép, milyen küzdelmes 25 év is áll mögötte...
* Ilyen esetekben mindig azon töprengek, vajon hogyan és mikor születik meg egy gyerekben az elhatározás, hogy karnagy legyen... Zenekedvelő családból származik?
- Édesanyám tudott hegedülni és csodálatos hangja volt, a cigányzenekarokkal végigjárta Vajdaságot. Apukám is szeretett énekelni és citerázni. Míg mások meséken, addig én gyermek- és népdalokon nőttem fel. Hároméves koromban már 30-40 dalt tudtam fejből. Később (Csantavéren éltünk tizennégy éves koromig) tagja lettem az iskolakórusnak. Ebből az időszakból csak arra emlékszem, hogy tizenegy évesen költők verseit zenésítettem meg az Újvidéki Rádió egy pályázatára. Szégyellem magam, de a versek nem jutnak most eszembe... Nem játszottam semmilyen hangszeren, csak egyszerűen belül hallottam a zenét, és lekottáztam. Mivel szüleim műkedvelő színjátszók is voltak, engem valójában a színpad varázsolt el. Mindig kitaláltam valamit, s először a tükör előtt előadtam, majd bemutattam édesanyámnak vagy valamelyik szomszédnak. Az iskola színjátszó csoportjával szinte minden évben eljutottunk az óbecsei vetélkedőre, ahol temérdek dicséretet és elismerést kaptam. Természetesen anyu volt a példaképem, aki szerintem kiválóan játszott, meg is kérdeztem tőle sokszor, mit kell tennem, hogy otthonosan érezzem magam a pódiumon, mire ő ezt válaszolta: ,,Érezd jól magad!'
* Ilyen indíttatás után miért nem színészi pályára készült?
- Hát arra készültem! Noha zenei középiskolába jártam Szabadkán (zongora és zeneelmélet szakra), érettségi után mindkét akadémián felvételiztem, s a probléma ott kezdődött, hogy mindkét helyen, a színművészeti és a zeneakadémián is felvettek. Végül is a színművészet mellett döntöttem, de mint később kiderült, rosszul. Nem a rátermettséggel, a munkabírással és szorgalommal volt a baj, hanem a viselkedésemmel. Tizennyolc évesen én még olyan szende voltam, hogy amikor egy alkalommal az öltözőben a nálam jóval idősebb és tapasztaltabb évfolyamtársam, Soproni Ágnes (pár évvel ezelőtt meggyilkolták) tréfából lerántotta a melltartómat, úgy megvertem szégyenemben és zavaromban, hogy kénytelenek voltak megfegyelmezni. Akkor osztályvezető tanárom, Békés András azt mondta, ha ezen a pályán akarok maradni, nagyon megszenvedek, mert még tiszta, ártatlan és romlatlan vagyok, mint a gyermek. Fel kell nőnöm.
* Feltételezem, hogy ez volt az a pillanat, amikor valóban felnőtté vált...
- Az az egy év, bizony, sok új élménnyel érlelte a lelkem. Először Marosvásárhelyre, majd Belgrádba mentem, hogy folytassam a tanulmányaimat, de mivel kudarcok sora ért, visszatértem Budapestre, és bekopogtam a Liszt Ferenc Zeneakadémia tanulmányi osztályára. ,,Na, végre, mióta várjuk magát!' - fogadott melegen az osztályvezető tanár nagy meglepetésemre. Tudniillik Szőnyi Erzsébet (Kodály jobb keze volt) ajánlására jelentkeztem én ide, s számon tartottak, mert olyan ritka hangadottsággal rendelkeztem (kontra alt), amire emlékeztek.
* 1977-ben diplomázott a karmesteri és ének szakon, majd két év posztgraduális tanulmányok után Budapestről Párizsba vette az irányt. A kor legnevesebb karmestereivel, Pierre Boulez-vel és Pierre Dervot-val dolgozott együtt. Itt, a francia fővárosban csapta meg a siker szele is, hiszen a nemzetközi karmesterversenyen második lett. Nem gondolt a letelepedésre?
- Lehetőségem nyílt rá, de elutasítottam az ajánlatot szüleim miatt, akiket a rajongásig szerettem, s hogy mellettük lehettem öreg napjaikra, ez többet jelentett számomra a karriernél.
* De, mint hírlik, rögös volt az út hazáig...
- Mi tagadás, nagy reményekkel érkeztem vissza Szabadkára, s csalódottan vettem tudomásul, hogy nem tartanak rám igényt. A társadalmi jogvédő segítségével kerültem vissza a zeneiskolába dolgozni, tíz évig óvodásokat tanítottam és tizenhárom tantárgyat adtam elő.
* Időközben magiszteri címet szerzett a belgrádi akadémián zenekari karmesterként, Stanko Šepić professzor tanítványaként...
- A huszonegy jelentkező közül egyedül engem vettek fel. Meg is kérdeztem a tanár úrtól, hogy miért esett rám a választása, mire ő ezt válaszolta: ,,Magának már nem kell megtanulnia dirigálni. Maga már dirigens. Csak útba kell igazítanom.' Feledhetetlenek számomra a vele töltött órák, mert kitűnő szaktekintély volt, emellett kiváló emberismerő és pedagógus.
* 1983-ban Zágrábban a Fiatal Karmesterek Versenyén harmadik lett. Ez sem volt elegendő ahhoz, hogy végleg kinevezzék a Szabadkai Filharmónia élére?
- A Szabadkai Filharmóniát csak két évig vezettem. Utána a zeneiskolában megalakítottam az Ifjúsági Filharmóniát, amellyel tíz év alatt 21 első díjat ,,sepertünk össze'. Aztán egy kézlegyintéssel ezt is beszüntette az akkori iskolaigazgató... Munkásságom huszonöt éve alatt 300 hangversenyt vezényeltem, együtt dolgoztam Kinka Ritával, Kálmán Imrével, Jasminka Stančullal, Szecsődy Ferenccel, Kerekes Tiborral, 2000-ben docensi kinevezést kaptam... Mindenek ellenére városomnak, Szabadkának én nem kellek.
* De hiszen most tüntették ki Pro Urbe Díjjal?!
- A díjátadáson én nagyon-nagyon szomorú voltam, mert a rádió híreiből már tudtam, hogy a filharmónia vezetését ezúttal sem rám bízták, s a szilveszteri koncertet sem én vezénylem majd. Úgy éreztem magam, mintha egyszerre perzselték és jegelték is volna a szívemet. A díjjal elismerték ugyan, hogy tettem ,,valamit' a városért - kétszer is színre vittük a Szabadkai Zeneiskola szimfonikus zenekarával és kórusával Carl Orff Carmina Burana című kantátáját a színültig megtelt Sportcsarnokban -, de a filharmónia vezetéséhez még ,,nem nőttem fel'. Azt egy karnagyként képzetlen kántorra bízták, aki Grazban három évig tanulta a kántori szakmát, s ebből, mi tagadás, magiszteri titulust is szerzett, de hangsúlyozom, a karvezetéshez ennek ellenére nem ért, s úgy oldja meg nagy sikerű hangversenyeit, hogy a város atyafiai helybe hozzák neki a teljes szegedi filharmonikus zenekart. Ilyen sehol a világon nincs, hogy a zenekart utaztassák a karmesterhez! Hát ezért nincs nekünk Szabadkai Filharmóniánk. Nem azért, mert nincsenek hozzá rátermett, diplomás fiataljaink, hanem azért, mert nincs, aki foglalkozzon velük, fellépési lehetőséget nyújtson nekik. Mert míg mi öt hónapig gyakoroltuk a Carmina Buranát (és még három hónapot dolgoztunk az újbóli fellépésig), addig Kodály Psalmus Hungaricusát vagy Mozart Reqiemjét négy-öt próba után be tudják mutatni. Az tény, hogy a szegedi hivatásos zenészek mellett nem kell megszakadnia a munkában az embernek, de azok nem is aprópénzért jönnek el muzsikálni. Nekem 210 gyereket kellett minden próbán megmozgatnom. Az ingázóknak és a szólistáknak később a belépőjegyek árából térítettem meg a költségeket - igaz, Antal István iskolaigazgató kilincselésének köszönhetően második fellépésünkhöz már az önkormányzattól is kaptunk támogatást -, de sikerült fából vaskarikát csinálnunk. A fiatalok zöme nem hitt a sikerben, de meggyőztem őket arról, hogy nincs lehetetlen azok számára, akik szorgalommal és alázattal dolgoznak.
* Akkor Önnek is ebben kell hinnie...
- Habár sajog és vérzik a szívem, hogy méltánytalanul mellőznek, azért a munkalendület visz tovább. Az iskolai zenekarral készítjük december 18-ára a karácsonyi műsorunkat, amellyel Mozart születésének 250. évfordulójáról emlékezünk meg a Koronázási mise előadásával, budapesti és szabadkai szólisták közreműködésével.
* Sok sikert!
- Köszönöm!