Nem tépelődve, sok-sok órán keresztül utólag, vajon valóban azt mondták-e a szólásra emelkedők, ami az auditórium előtt is elhangzott… Merthogy a papírra vetett szavaknak, bizony, még mindig van súlyuk! A hír szent, a vélemény szabad! — tanultuk egykoron az újságírósuliban. Idővel aztán azt is megtanul(hat)tuk, hogy a bölcs ember azért mégsem ír le mindent, amit gondol, vagy amit hall, lát… Amit viszont mégis, azt becsületesen alá is írja.

Szóval, mint említettem, egyre inkább vizuális típus vagyok. Szeretek járni-kelni, barangolni. Időről időre újra végigsétálni a régi színhelyek ösvényein, melyeken állandóan találok valamit, ami addig elkerülte figyelmem. Mondjuk, egy falrészletet vagy parányi ornamentikát, mely kizárólag egy konkrét napszakban válik láthatóvá. S akkor is csak úgy, ha kellő fénypászma esik rája. Summa summarum: tulajdonképpen az egyik ősöm sírhelyét is ily módon sikerült fellelnem néhány évvel ezelőtt szülőfalum nagytemetőjének sorsára hagyott parcelláján.   

No, de térjünk vissza inkább az élők kertjébe, elvégre itt is akad jócskán tennivaló! Füvet nyírni, ágyásokat kapálni, locsolni… Leszüretelni az érett terményt, melyből — igaz, némi pluszmunkával — az ínségesebb időkre is juthat. Merthogy több nap, mint kolbász! A kertem közepén álló terebélyes diófa lombjai között vadgalambok fészkelnek, de a fakopáncsok is visszatérő vendégnek számítanak. Esténként kuvikok telepszenek le ágaira uzsonnázni, s ha tudok eléggé csendben maradni, a denevérek csapongó sortáncát is tisztán kivehetem.

Az itthon, a sajátunkon levés egy felbecsülhetetlen kincs. Egy olyan érték, amely tértől és időtől függetlenül értelmet ad a fizikai meglétnek. Egy kapaszkodó, melyet eleddig már többen megénekeltek, sőt még többen a saját bőrükön is megtapasztaltak. Pontosabban annak hiányát. S olyankor aztán nincs apelláta — a honvágy ősrobbanásszerű, útjában mindent elsöprő lavinája előtt nincs megállás!