Gyorsuló világunkban nem győzzük újraírni fejünkben a történelmet. Mert akiről nemrég még azt hittük, hős, kiderült, hogy zsarnok. Akiről évtizedeken át azt tanították az iskolában, hogy felfedező, azt ma már sokan egyszerű népirtónak tekintik. Egyre inkább úgy tűnik, hogy a jelenlegi kor morális kategóriáiba csak „erőszakkal” lehet belegyömöszölni a korábbi korok történelminek számító tetteit.
Ahogyan az orvosok is egymástól eltérően vélekednek a járvánnyal kapcsolatban, úgy a történészek is másként tekintenek korokra, tettekre, történelmi személyiségekre. Mondhatnánk azt, hogy egy igazi történész nem láthatja fekete-fehérben a múltat. Ezzel a szójátékkal talán a lényegre is tapinthatunk. De nem csak a színekről szól mindez. Egyáltalán nem. Értékrendek bomlanak fel, teóriák törlődnek, történelmek íródnak át. Ha mindez túl gyorsan történik, félő, hogy káoszba torkollik. Ennek jelei egyébként már látszanak is. Nehéz megítélni, hova vezethet, de sok jót nem hozhat a káosz. Pedig sajnos egyre inkább ott van a fejekben, de a fejekből „átköltözik” az utcákra, terekre, városokba. Az anarchia pedig a történelem során általában arra döbbentette rá az embereket, hogy annál még a diktatúra is jobb. Természetesen semmilyen diktatúra nem lehet jó, de most derül ki, hogy sehol sem tartunk, amikor már azt hittük, hogy a történelem vége jött el, mert megtaláltuk a legműködőképesebb, emberközpontú modellt?
Ott tartunk, hogy sok esetben a valódi kérdések és problémák megoldása helyett a politika is a történelemmel foglalkozik. De bármit mondhatunk vagy mondhat valaki, abba mindig bele lehet kötni, hiszen azt is nehéz definiálni, mit jelent a valóság, mik az igazán égető és valódi problémák. A szűk látókörűek számára pedig a hős vagy népirtó, reformátor vagy diktátor, nemzetmentő vagy nemzetáruló fogalmaknál bonyolultabb meghatározásokon túl már nehezen értelmezhetőek a jelzők.
(Pixabay.com)
Tévedünk, ha azt hisszük, hogy sorsunkat a mostani folyamatok nem befolyásolhatják. A Black Lives Matter által keretezett mozgalom messze túlmutathat az aktuális napi politikai kérdéseken. Faji kérdés is ez, illetve a gyarmatosítás egészének újraértelmezése. Lényegében az egyébként is nagyon képlékeny „nyugati önképről”, a közös emlékezetről is szól ez az egész. Lehet ugyan ezen viccelődni is, illetve találó vagy tanulságos példákat felhozni, de mindig mindennek az ellenkezőjét is el lehet mondani egyfajta ellenérvként. A nagy felfedezőt pénzsóvár kalandornak is tekinthetjük, aki valójában a gyarmatosításért is felelős.
Félő azonban, hogy senkit, még a valóban véreskezű hódítókat, népirtókat, diktátorokat sem lehet kiragadni abból a környezetből és korból, ahol éltek és „sikereket” értek el, még ha ezek negatív vagy pozitív megközelítésből egyaránt értelmezhetőek. Mindeközben Kolumbuszról, Churchillről, Sztálinról, Nelson Mandeláról, Szent István királyunkról vagy más történelmi személyiségekről annyit megállapíthatunk — egyfajta közös nevezőre hozásként, mely szintén csak próbálkozás lehet —, hogy világunk ma nem olyan volna, amilyen, ha ők nem lettek volna olyanok, amilyenek voltak. Azt is hozzátehetjük, hogy egyik konkvisztádor, imperátor, országalapító, diktátor vagy hittérítő sem lehetett volna az, ami lett, ha nem állt volna mögötte a mindenkori lakosságnak, népességnek egy olyan rétege, amely a saját érdekeit is szem előtt tartva támogatta valamilyen formában. Mert ilyen támogatás híján — legyen az anyagi, erkölcsi vagy az urnák előtt megszavazott bizalom formája — még a legnemesebb célokat kitűző széplélek is csak egy tehetetlen futóbolonddá válik.
