Bajtai Róbert fotója

Eredményekben gazdag, anyagiakban szegény évadot zárt a nagybecskereki Madách Színház. A távlati tervekről, egy szerénynek mutatkozó ünnepségsorozatról nyilatkozik a társulat szervezőtitkára, színésze és rendezője: Izelle Károly.
A társulat 1952-ben Bródy Sándor A tanítónő című színjátékával ''vizsgázott”, s azóta megalkuvás nélkül végzi misszióját a Bánságban, elsősorban Nagybecskereken. A tájolás sem marad el: az együttes gyakran vendégszerepel a szórványban, Nagykikindán, Torontálvásárhelyen, Versecen, Erzsébetlakon, Nezsényben, Tordán, Magyarittabén stb. Mintegy hatvan évvel ezelőtt egy erős, életképes társulat kezdte meg a munkát a Béga-parti városban, és az elődök hagyatékát őrzik ma is a veteránok, valamint azok a fiatalok, akik nagy-nagy örömmel vállalják a munka rájuk háruló részét.
- A Madách Színház az utóbbi évtizedekben is Juhász Ferenc, az egykori nagyváradi hírlapíró, rendező hatvan évvel ezelőtt megfogalmazott célkitűzéseihez tartja magát - mondja Izelle Károly. - Miután az akkori hatalom a Madách Színház művészeti vezetőjét eltávolíttatta a posztjáról, Juhász Ferenc azt mondta a tagságnak: ''Ha abbahagyjátok, elvesztünk, tehát folytassátok az utolsó nézőig!”. Nem volt könnyű a folytatás, de újabb és újabb tagokkal bővült a társulat. A múlt kötelez! Mondom: nem könnyű talpon maradni. Az el-elmaradozó anyagiak hiányában óvatosabban tervezünk, ám a tagság, a színjátszók, nem, nem azt mondom, hogy lelkesen és áldozatkészen, de felelősségteljesen látogatják a próbákat, és lelkiismeretesen készülnek az előadásokra. Több műkedvelő együttesünk állapota láttán, Madách örök érvényű szavai jutnak az eszünkbe: ''Ember, küzdj, és bízva bízzál!”. Hát mi derekasan küzdünk, és mérsékelten bízunk is abban, hogy szebb napok elé nézhetünk majd egyszer. Persze kapuzárásról szó sincs. Madách Színház volt, van - és lesz. Most mutattuk be Molnár Ferenc: A doktor úr című vígjátékát - telt ház előtt. Másnap egész délelőtt csörgött a telefon az irodánkban: Nagybecskerek magyarjai - és nemcsak magyarjai - megköszönték a kétórás gondűzést, a színházi élményt. Azoknak, akik időnként támogatják a munkánkat, tevékenységünket, most, az évad végén mondok köszönetet az egész társulat nevében. Megköszönöm a humanizmusukat. Ennek a szónak számos jelentése van, és mivel a témáról írók vagy beszélők nem mindig teszik világossá, melyik jelentésre gondolnak, könnyen zavart okoz az, aki megpróbálja elmagyarázni, mi is a humanizmus. Szerintem a humanizmus az, ha megbecsülöd a munkát, és csakis a munkát...
Évfordulót ünnepelünk, vagy ünnepelhetnénk jövőre. Hatvanéves a Madách Színház. Ünnepelhetnénk, ha az anyagiak megengednék nekünk, hogy több rendezvénnyel lepjük meg a nézőinket. A tanítónőtől a tanítónőig című monográfiánkban olvasható: ''A színész sorsa a mesebeli szentmadár végzete, mely nem pusztul el soha, mert önmagát megégeti ugyan, de megfiatalodik, és hamvaiból új életre kél”. Mi is megfiatalodunk. A ''veteránok” - Balázs György, Kósa Zoltán, Vučković Rózsika, Nedeljov József és a többiek - mellé odaálltak a fiatalok is. Bajtai Gabriella, Đurić Valentina, Jenovay Lajos, Juhász Valentin és az ajtónkon újra bekopogó Darusi Annamária szívükön viseli viselik színházunk sorsát, hogy az alapok szilárdabbak legyenek, hogy létjogosultságunkat senki se vonja kétségbe. Ezért vannak most velünk. De hogy munkánk még nagyobb érvényt kapjon, ahhoz az említett ''humanizmus” is szükségeltetik.