A Budapesten élő G. Nagy Réka Viktória története és a betegséghez való viszonyulása nemcsak a sorstársainak ad erőt, hanem azoknak is, akik fizikailag egészségesek, de nem szeretik önmagukat eléggé. Réka megvívta a saját belső harcait, és úgy érzi, ma már egy szabad ember, aki a betegségnek köszönhetően új esélyt kapott egy boldogabb életre.

G. Nagy Réka Viktóriát sokan énekesnőként tartják számon, és mivel Zentán is élt néhány évet, ezért Vajdaságban is ismerik a hangját és a mindig energikus, kedves személyiségét. Amikor a fiatal lánynál mellrákot diagnosztizáltak, úgy döntött, hogy nem titkolja a nyilvánosság elől a betegségét.

— Két évvel ezelőtt, 2024 januárjában vettem észre az egyik mellemben két fájdalmas csomót. Félrevezetett az, hogy akárhol olvastam utána, mindenhol azzal találkoztam, hogy a mellrák nem fáj, és mivel nekem fájt, ezért nem gyanakodtam, nem vettem komolyan a tünetet. Azt is fontosnak tartom kiemelni, hogy nem feltétlenül jelentkezik a többi, gyanúra okot adó tünet, tehát az én esetemben például kizárólag a fájdalom volt. Elkövettem egy nagy hibát, fél évet vártam ugyanis, és csak júniusban mentem el mellultrahangra. Ez akár az életembe is kerülhetett volna. Az ultrahang után biopsziát csináltak, egy hét múlva lett meg a szövettan eredménye, mely megállapította a mellrákot. Utána gyorsan történtek a dolgok, néhány héttel később már elkezdődött a kemoterápiás kezelés, melyből rögtön a legerősebbet kaptam, úgyhogy két héten belül kihullott a hajam. Háromhetente kaptam a kemoterápiát, ami nagyon legyengített, napokig hánytam és feküdtem, éppen, mint a filmekben. Összesen tizenhatot kaptam intravénásan, ebből négy volt a piros, vagyis a legerősebb. Ezt piros ördög kemónak is hívják, mert nagyon durva, de hatásos. Ezután következett a műtét, majd a sugárkezelés. Kemogyógyszert kellett szednem még fél évig, mindeközben tizenhét immunterápiát vettem fel, és ezekkel ért véget a gyógykezelésem novemberben — mesélte Réka, akinek egy meglehetősen agresszív, a tripla negatív ráktípussal kellett szembenéznie.

Az orvostudomány sok reményt fűz az immunterápiához, mely már Szerbiában is elérhető. Réka azt javasolja az érintetteknek, hogy mindenképp olvassák el a mellékhatásokról szóló listát, hogy idejében észrevegyék, ha baj van.

— Szándékosan nem akartam tudni a mellékhatásokról, mert azokat a lapokat nehéz átolvasni, de utólag azt mondom, hogy jó lett volna, mert februárban életveszélyes állapotba kerültem. Az immunterápia kortizolhiányt okozott nálam, és ez majdnem az életembe került, az utolsó napokban voltam, amikor rájöttek. Nagyon büszke vagyok arra, hogy mivel megosztottam a közösségi oldalaimon a követőimmel a kortizolhiány miatti panaszaimat, azóta több lány is megkeresett, és köszönetet mondott, mert a videómban elmondott tüneteim alapján kértek maguknak kortizolvizsgálatot, és így élték túl. Ettől függetlenül egy másodpercig sem fordult meg a fejemben, hogy ne vegyem fel vagy abbahagyjam a terápiákat, mert tudtam, hogy jelenleg ezek a gyógymódok állnak az orvostudomány rendelkezésére. Komolyan vettem, és mindent becsületesen végigcsináltam, mindenben hallgattam az orvosaimra, mert tudtam, hogy ez most itt nem játék. Azt ajánlom mindenkinek, hogy legyen tisztában a betegségével, és végig figyeljen oda magára. Nekem kell észrevennem és tudnom, hogy valami nagyon nincs rendben, hiszen az orvos nem érzi azt a fájdalmat, amely bennem van. Tudni kell, hol van az a pont, amikor jelezni kell, hogy valami nincsen rendben, mert ezek komoly kezelések.

Réka már az elejétől fogva felvállalta a betegségét, nem viselt parókát, úgy érezte, nem szabad szégyellni a betegséget.

— Azt gondolom, hogy nem szégyellni és elhallgatni kell, hanem beszélni róla. A betegség nem szégyen, és bárkivel megtörténhet. Az idejében észrevett mellrák majdnem száz százalékban gyógyítható. Nem okozott nehézséget a kopaszság, inkább szabadságot adott, egyfajta megtisztulást. Olyan erőt, amely a legnehezebb időszakokon is átvezetett. Külsőre az egyik nőiességünktől foszt meg, félünk tőle, és furcsa feldolgozni, hogy néhány hét, és nem lesz hajunk, mégis olyan nőiesnek még sosem éreztem magam, mint haj nélkül. Sokszor álltam a tükör előtt, és mondtam magamnak: Réka, ezt most megcsinálod! Kemény időszak ez, mély önismeretet ad. Számomra az volt a legnehezebb, hogy a családommal közöljem a diagnózist. Az adott erőt, hogy számítanak rám, hisznek bennem, és tudtam, nem hagyhatom őket cserben. Az elején eldöntöttem, hogy mindent megteszek a gyógyulásomért. Korábban mindig az utolsó helyre tettem saját magam, és ez az út megtanított arra, hogy van egészséges önzőség, és önmagunkkal foglalkozni nem bűn. Azt a hasonlóságot fedeztem fel azokkal a nőkkel, akikkel a kórházban ismerkedtem össze, hogy mindannyian másodszerepbe tettük önmagunkat. Minden és mindenki fontosabb volt, mi álltunk az utolsó helyen. A kezelések mellett az a legnagyobb feladat, hogy megtanuljuk szeretni magunkat. Akkor tudunk létezni és adni, ha mi vagyunk az elsők saját magunknak. A rákban meghalt egy részem, és sokkal jobban érzem így magam, sokkal szabadabb vagyok, mint korábban. Hiszek egy magasabb erőben, Istenben, Jézus tanításaiban, és mivel ez egy női betegség, ezért nemcsak hozzá, hanem a Szűz Máriához is imádkoztam azért, hogy meggyógyuljak. Nagyon fontos számomra a természet és az anyaföld tisztelete, ezért a Földanya segítségét is kértem. Úgy érzem, hogy az élet azért hozta az utamba a rákot, hogy az életem egy jobb irányba kerüljön, és valahol hálás vagyok a betegségnek, mert jobb lett az életem. Másként állok a nőiségemhez is, és most már tudom, hogy nem az a női sors, hogy teljesen fel kell adni magunkat, hiszen akkor lesz boldog a családunk, a környezetünk, ha mi is azok vagyunk. Megtanultam határokat húzni, nemet mondani, és nem akarok már minden elvárásnak megfelelni. Fontos lenne kilépni a mérgező kapcsolatokból, hogy ne éljünk negatív környezetben. Ha tudjuk, hogy börtönben élünk, akkor bármilyen nehéz is, ki kell onnan lépni, mert egy rossz kapcsolat valóban képes megbetegíteni az embert. Szerintem nem a mindennapi élethez tartozó stressz az, ami megbetegít, hanem a folytonosan fennálló, túlélő, nyomasztó üzemmód, a kilátástalanság érzése. A reményvesztettség. Én úgy fogtam fel, hogy az orvosok meggyógyítják a testemet, de a lelkemet nekem kell. A betegség legyőzésében az is tud segíteni, ha nyitunk sorstársaink felé, hiszen mi értjük meg egymást a leginkább — osztotta meg a gondolatait Réka, aki tízéves kora óta vegetáriánus, viszont a dohányzást és az alkoholfogyasztást a kezelések alatt hagyta abba.

Mivel Réka felmenői között nem volt mellrákkal küzdő egyén a családban, ezért a megbetegedése előtt nem végzett rendszeres önvizsgálatot, és a szűrővizsgálatot sem tartotta szükségszerűnek.

— Nagyon, de nagyon fontosnak tartom, hogy vegyük komolyan a szűrővizsgálatokat, és évente menjünk el egy mellultrahangra. Addig, amíg nem történik meg velünk, addig azt gondoljuk, hogy a mellrák csak az idősebb nőket fenyegeti, pedig nem így van, már a harmincas korosztályt is érinti. Ha nem egy kötelező dologként tekintünk a szűrővizsgálatokra, hanem önszeretetként, öngondoskodásként, akkor talán más lesz hozzájuk a viszonyunk. Mivel pszichológusvégzettségem van, már abból adódóan is, illetve a megszerzett tapasztalataimból eredően szeretnék a jövőben segíteni a rákbetegeknek, hogy egyfajta támaszuk legyek, és ne legyen számukra annyira ijesztő ez az ismeretlen út. Most például éppen egy lány hívott át magához, hogy elérkezett a haja levágásához, és nem szeretne drámaian megválni tőle, ha benne vagyok, menjek át, és segítsek neki. Nevetve csináltuk végig. Itt a gyógyulás a cél mindenkinek. A külvilág csak a kopaszságot látja, hiszen ott válik láthatóvá a betegség, de én mindig azt mondom, előtte voltam beteg, a kopaszság már a gyógyulás jele. És viseljétek büszkén, lányok!