— Aki azt gondolja, könnyű felhúzni a horgonyt, és két-három bőrönddel nekivágni az ismeretlennek, nagyon téved — mondja, miközben egy nyeletlen ollóhoz hasonló mütyürkével a kezében egyfolytában csattogtat. — Amikor megindult a tömeges kivándorlás, azt mondtam, én nem hagyom itt a hazámat. Pedig igazából sohasem volt olyan irigylésre méltó sorsom itt, hogy azt vétek lett volna eldobni. Nagyon szegény családból származom. Pontosabban a tágabb család nem is volt annyira szegény, középosztálynak számított. Az apámék hatan voltak testvérek, négy fiú és két lány, akik közül három férfi sosem szerzett oklevelet: valamennyiüknek jó hallása volt — apámat kivéve —, már suttyó legénykorukban megtanultak hangszeren muzsikálni. A nagyapa rengeteg magyar nótát tudott, így miután csatlakozott hozzájuk még két legény, lakodalmas zenekart alapítottak. Hosszú évekig a környéken a legkeresettebbek közé tartoztak.

Az apám botfülűként nem illett a csapatba, de azt hiszem, az volt a döntő, hogy dolgozni sem nagyon szeretett. Napszámba járt a katonaságig, amikor leszerelt, elvette az anyámat, és egy ideig apám szüleinél éltek. Én még a nagymamáék házában születtem, de a húgom már abban a vert falú, tanyasi házban, amely a szüleim megtakarított pénzéből és a rokonok, barátok „móbája” segítségével épült fel. Az évek folyamán szinte semmit sem tataroztak rajta, anyám most is ott lakik, és még ma sincs fürdőszobája. Nagyon elégedetlen voltam az életemmel. Apám testvérei elég jól összeszedték magukat, a két nagynéni jól ment férjhez, csak mi maradtunk „meztelen seggűek”, ahogy a nagyapám hívott bennünket. Apám szerette a pálinkát, jobban, mint a kapálást, anyám volt az, aki emberfeletti erővel küzdött. De ez sajnos nem volt elég a jobb élethez. Alig tizenévesként fogadtam meg, hogy én nem leszek szegény.

Szakközépiskolát fejeztem be, elektrotechnikus vagyok. Mindjárt kaptam munkát, találtam egy lányt, akivel ahogy kiszolgáltam a katonaságot, összeházasodtunk. A feleségem is dolgozott, két év múlva megszületett a fiunk, és úgy éreztük, minden feltétel megvan ahhoz, hogy sikerüljenek a terveink. Anyáméknál elég nagy terület állt üresen, mi erre terveztünk egy kis családi házat. El is kezdtük az építkezést, minden hivatalos engedélyt megszerezve. De akkor megindult az ország széthullása. Először én maradtam munka nélkül, ám nem estünk kétségbe, hiszen úgy gondoltam, villanyszerelőként maszekolva is keresek annyit, hogy megéljünk, és tovább építkezzünk. A feleségem a kereskedelemben dolgozott, őt nem küldték az utcára, de volt olyan év, amikor néhány hónapig mosóport, konzervzöldségféléket és gyümölcsöt, egy-két zsák lisztet kapott fizetésként. A fiunk iskolába indult, a házunk pedig várta, hogy tető kerüljön a felhúzott falakra, de nem volt miből. Apám hirtelen meghalt, anyámnak a családi nyugdíj a rezsiköltségre sem volt elég. Én egyfolytában maszekoltam, de egyre kisebb lett a mozgásterem: kisnyugdíjasoknál kellett égőt cserélni, nagyobb munkánál az anyagot nekem kellett megvennem, mert a megrendelőnek nem volt pénze. A végelszámolásnál aztán oda jutottunk, hogy a munkadíjat és az alkatrészek árát csak részletben tudták törleszteni.

A feleségem könyörgött, hogy menjünk külföldre, még mielőtt a fiunk iskolás lesz. Én azonban nem akartam elutazni. Itt volt az anyám, a félig kész házunk, a barátok, az ismerős utcák, nem tudtam elképzelni idegenben az életünket. Aztán amikor a fiunk barátja nálunk ebédelt, és nem ette meg a krumplipaprikást, mert nem volt benne comb, átértékeltem a patriotizmusomat. Három hónap múlva már Németországban éltünk. Eleinte rettenetesen nehéz volt, legalábbis nekem. A fiunk most fejezi az általános iskolát, szeptemberben indul középiskolába. A házunk otthon tető alatt van, csak a külső szigetelés hiányzik. Már a harmadik új autót vezetem, és ha minden jól alakul, jövőre megvesszük a háromszobás lakást, melyben most albérlők vagyunk. A gazda, akinél dolgozom, megbecsül és megfizet, ha 15 perccel maradok tovább, azt is elszámolja. A fiam anyanyelvi szinten, a feleségem és én jól beszéljük a németet. Még nem tudom, mi lesz tizenöt év múlva, amikor elérem a nyugdíjhatárt. A fiam hallani sem akar arról, hogy visszajöjjünk, az anyja pedig arról, hogy egyedül hagyja a fiát. Hát majd lesz, ahogy lesz. De azoknak, akik azt kérdezték, jó szakmával miért megyek világgá, azt válaszolom: Azért, mert itthon éhes voltam. És az „otthon”, a „haza” szó is csak akkor szívmelengető, ha megadja mindazt, amit az ember elvár tőle!