* Ferences szerzetesnek lenni mindenképp egy határozott életforma. Feltételezem, hogy a hit, a rend és az alázat végigkíséri az egész életútját. Miért döntött úgy, hogy a ferences rendnek szenteli az életét?

— Abban az időszakban, amikor ezt a döntést meghoztam, szép példákat láttam magam előtt a szabadkai ferences rendházban. Olyan személyekkel találkoztam, akik az imaélet, az egyszerűség, a szerénység és mások elfogadása mellett életmódjukkal rámutattak arra, hogy milyen életút is az, amely boldoggá teszi az embert. Ezért úgy döntöttem, hogy én is ezt az utat választom, és jelentkeztem a Ferences Gimnáziumba Zágrábba.

* Vajdaság-szerte egyre több település válik magyar szórvánnyá, Újvidék és környéke egyértelműen már régóta az. Milyen a szórványban, avagy az újvidéki ferenceseknél a katolikus hitélet?

— Újvidék kapcsán kiemelném, hogy van egy erősnek mondható hívő közösségünk, mely rendszeresen gyülekezik a templomunkban. Attól függetlenül, hogy kicsi a templomunk, mégis szép, kompaktnak nevezhető közösség látogatja. Mindig is törekedtem arra, hogy az embereknek olyan környezetet teremtsek, amelyben jól érzik magukat. Tehát ha vasárnap eljönnek azért, hogy lelkileg töltekezzenek, akkor igyekszem, hogy ne ménkőt hívjak rájuk a mennyből vagy az égből, hanem inkább a Szentírás szavaival buzdítom őket. Úgy hiszem, hogy a lelkipásztori munkában a közös előrehaladás a lényeg — hitben és erőben! —, mivel én sem vagyok szent, nekem is meg kell tennem, a megtérés útján kell járnom. Egyszóval éreznünk kell azt, hogy valamennyien úton levő emberek vagyunk. Egyházi szóhasználattal élve zarándokegyház vagyunk, mely különféle kihívásokkal szembesül, melyekre mindenkinek egyénileg kell választ adnia.

* Hosszú évek óta úttörő szerepet vállal a gyermekek integrális felkarolásában. Ennek érdekében Dreán, majd később Hajdújáráson és Óbecsén létrehozta a Lurkóházat. Hogyan indult ez a kezdeményezés, és miért tartotta fontosnak?

— Valójában mindent, amit az életben kezdeményeztem, valamiféle sugallatra tettem. Aki nekem az életet adta, a Teremtőm, az Istenem, az különféle kihívásokat is elém tárt, melyek megoldására kellő erőt is adott. A Lurkóházak beindítása a Poverello Alapítvány keretében sem volt egy előre kitervezett dolog. Egyszerűen úgy éreztem, hogy a Jóisten engem szólított fel arra, hogy itt a környezetemben tegyek valamit. Mindez úgy kezdődött, hogy a dreai hitoktató nővér Böjte Csabához fordult, hogy lehetne-e itt valamilyen hasonló gyermekházat alapítani, mint Erdélyben. Csaba testvér pedig azt ajánlotta a nővérnek, hogy forduljon hozzánk, mivel nekünk van alapítványunk, és oldjuk meg. Nagy kihívásnak éreztem, de az élet visszaigazolta, hogy kitűnő döntés volt.

* Azóta több településen is foglalkoznak a gyerekek nevelésével. Mire oktatják valójában a legkisebbeket?

— Semmi különösre, de ha más szempontból közelítjük meg a kérdést, akkor azt mondhatom, hogy nagyon sok mindenre. Megtanítjuk őket a legfontosabb dolgokra. Például arra, hogyan kell fogat mosni vagy mosakodni, fürödni. Vagy arra, hogyan kell köszönni és szépen viselkedni. Abban is segítünk nekik, hogy elsajátítsák az iskolai tananyagot. Ezek a gyerekek többnyire olyan családokból származnak, amelyekben a szülők nem foglalkoztak velük eleget. Számos esetben ezek a szülők nem alkalmasak a szülői szerepkör betöltésére, ezért nekünk kell segítenünk ebben. A munkatársaim mindezt nagy örömmel, valamint szívvel-lélekkel végzik. Mi ezt szeretetből tesszük, nem pedig anyagi javakért. Nem az a célunk, hogy munkaadók legyünk, mi ugyanis nem munkahelyet adunk az alapítvány által, hanem szeretetet a gyermekeknek, és számunkra ez a legfontosabb.

* Mennyire elhanyagoltak a gyermekek manapság? Sokukon tudtak segíteni az utóbbi években?

— Évente mindhárom Lurkóházunkban hatvan-hatvanöt gyermek van. Egyharmaduk állandóan cserélődik, valakik mennek és valakik jönnek. Mi elsősorban azoknak próbálunk segíteni, akik a legnehezebb helyzetben és körülmények között élnek. Ferenc pápa is azt kérte, hogy azokkal foglalkozzunk, akiket úgyszólván már leírtak, akik a társadalom „skartjaként” élnek. Szóval a peremen élőket igyekezünk felkarolni. Persze az embereknek sokszor előítéleteik vannak. Például, amikor az egyik helységben megnyitottuk a Lurkóházat, akkor egyesek óva intettek, hogy ezekkel a gyerekekkel majd nem lehet mit kezdeni, és semmire sem lehet őket megtanítani. És mégis meg lehetett. Mindezt a panaszkodók is belátták, és most már ők is támogatják a Lurkóházat, hiszen ezeket a gyerekeket mindenképp integrálni kell a társadalom pereméről — vagy inkább a peremén túlról beemelni az emberi közösségbe.

* A Magyar Életfa díj valójában az egész életpályának az elismerése. Számos más díjban is részesült, mi a véleménye a különféle kitüntetésekről?

— A díjakról elsősorban az jut eszembe, hogy szép dolog az, amikor fel tudjuk mérni, hogy közösségünkben is vannak olyan személyek, akik megérdemlik a tapsunkat és az odafigyelésünket. Ez számomra azért is fontos, mert mi, emberek eléggé önzőek vagyunk, mindenkinek maga felé hajlik a keze, és sokszor elhallgatjuk a másik vagy a mások sikereit. Szóval nem nagyon szoktunk dicsérni. Ez az elismerés azonban azt mutatja — természetesen ez nemcsak rám vonatkozik, és az idei kitüntetettekre, hanem mindenkire, aki bármilyen díjat kapott —, hogy a közösség felismerte a benne rejlő értékeket. Nagyon fontos, hogy a közösségünkben felfedezzük az értékhordozó embereket és azokat, akik lelkesednek az értékek iránt. Főként azokat, akik segítenek másokon. Hiszen ha nem tudunk segíteni a másik emberen, akkor a mi boldogságunk is törékeny lesz. Ha tudunk bármilyen pozitívumot, bátorítást és kedvességet adni az embereknek, akkor válunk igazán kitüntetésre is érdemessé. Számomra ez a díj abban fog segíteni vagy megerősíteni, hogy további dolgokat is megvalósítsak. A díj tehát egyrészt az elismerése annak, aki képességekkel áldott meg, azaz Istennek, másrészt pedig ösztönzés és újabb kihívásokkal való szembesítés.