Valahol meg volt írva

Valahol meg volt írva

Igazi felüdülés — az olvasó és a szerző számára egyaránt — az olyan életút, amely nem könnyekből, megpróbáltatásokból áll. Ezen még az sem változtat, hogy beszélgetőtársam fiatal, alig harmincéves, és még bőven lehet része jóban, de rosszban is. Állítása szerint ő már megérte a sorsdöntő fordulatot, bízik a jövőben. Legyen úgy! — kívánom szívből.

— Valójában csak ezután bontakozik ki az életem, de el kell mondanom, milyen kiszámíthatatlan dolgok határozzák meg — mondja mosolyogva a jóképű, kisportolt testű fiatalember. — Ketten vagyunk testvérek. A nővérem két évvel idősebb, és nemcsak gyermekkorunkban, hanem napjainkban is szívesen „csipkedjük” egymást — persze csak ugratásból, hiszen mindent megtennénk egymásért. Anyám nevelt fel bennünket. Húsz évi házasság után apám új utakra tért, ám anyám soha, egyetlen méltatlan megjegyzést sem tett rá ezért. Megtanított bennünket úgy élni, hogy minden percnek örülni tudjunk, az életből ne csak azt lássuk, hogy másoknak több jut. Általában az emberi kapcsolatokban, a párkapcsolatban meg még inkább a szeretet játssza a főszerepet. Ez teszi az életet élhetővé, egy kicsit szebbé — magyarázta mindig anyám.

Már kicsi koromban eldöntöttem: ha nagy leszek, tornatanár leszek. A középiskola befejezése után az első egyetemi felvételim nem sikerült, de nem adtam fel. Egy évig dolgoztam, majd ismét próbálkoztam — ezúttal sikerrel. Megmondom őszintén, mindig nagyon szerettem, és most is szeretek szórakozni, széles baráti köröm van, úgy igazából szerelmes azonban még sosem voltam. Otthon sokszor meg is kérdezték, hogy mire várok, nem akarták ugyanis elhinni, hogy nem kötődöm egy lányhoz sem. Voltak futó kalandjaim, néhány hetes kapcsolataim, melyekből végül barátság lett. A belgrádi Testnevelési Egyetemre az ország minden részéről érkeznek hallgatók. Ott is hamar szereztem barátokat, talán azért, mert nem vagyok kötekedő típus, és szinte mindenki elfogadott. Az egyetemi évek alatt nemcsak tanultam, hanem edzettem, no meg persze módjával udvaroltam is.

Harmadéves voltam, amikor egy kora tavaszi napon hazafelé buszoztam. Kibírhatatlan, fülledt volt benn a levegő, le kellett ülnöm. Egyszer csak a vállamhoz ért egy lány, és megkért, hogy segítsek nekik leszállni a következő megállón. Egy másik lányt támogatott, aki láthatóan rosszul érezte magát.

Persze, jól nevelt szabadkai fiú lévén azonnal felálltam, ám miközben a lány, aki megszólított, elfordult, hogy kezébe vegye a poggyászukat, a másik lány elájult. Életemben először dőlt egy lány a karomba, hirtelen nem is tudtam, mit tegyek. Aztán segítséget kértem, de senki sem mozdult. Kiabáltam a busz vezetőjének, hogy álljon meg, mert egy utas rosszul van. Közben a lány karjai alá nyúltam, és mivel senki sem segített, magam vittem le őt a járműről. A sofőr azonnal becsukta az ajtót, a busz elindult, én pedig már hiába ordítottam, hogy fenn maradt a sporttáskám a pulcsimmal, a pénztárcámmal, mindennel együtt. A lány a friss levegőn gyorsan magához tért, és csak akkor néztem meg igazából. Nem tudom megmondani, mi történt velem, de abban a pillanatban úgy éreztem, megtaláltam, akit régóta keresek. Ám annyira zavarban voltunk mindhárman, hogy a beszélgetés sehogyan sem akart beindulni. A lányok végül felajánlották, hogy hálájuk jeléül meghívnak egy italra a közeli kávézóba. A pénztárcám azonban a buszon maradt, és rettenetesen röstelltem volna, ha a lányoknak kellett volna fizetniük, ezért udvariasan megköszöntem és elutasítottam a meghívást. A két lány ezért lassan továbbállt, én meg ott álltam szoborrá válva, sem elindulni, sem szólni nem tudtam. Végül aztán irányt vettem az otthonom felé. Azt mondják, van szerelem első látásra, és e találkozás után hinni kezdtem benne. Állandóan az ájult lányt láttam magam előtt, ám még a nevét sem tudtam...

Idejében befejeztem az egyetemet, állást kaptam egy általános iskolában, dolgoztam, szórakoztam, lassan igyekeztem elrendezni az életemet. És vártam a csodát — nem hiába. Két évvel ezelőtt a nyolcadikos tanulók egy csoportját Kopaonikra vittem kirándulásra. Ebéd közben a szállodában odajött hozzám egy csinos nő, és megkérdezte, hol és milyen iskolát fejeztem be. Kiderült, hogy ő a lány barátnője, és felismert. Mondanom sem kell: a hétnapos kiránduláson szinte minden szabad percet együtt töltöttem azzal a lánnyal, akiről évekig álmodtam. Idegenvezető volt Kopaonikon. A szülei egy Újvidék környéki faluban élnek, a lakodalmat is ott tartottuk meg. Ha minden rendben lesz — és miért ne lenne —, a feleségem májusban megszüli a fiunkat. Remélem, ha nagy lesz, neki is beleájul majd egy lány a karjába!

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Valahol meg volt írva
Nézőpont
  • TÓTH Péter
  • 2018.04.08.
  • LXXIII. évfolyam 14. szám
Valahol meg volt írva
Sorsok, Emberek
  • Perisity Irma
  • 2017.01.19.
  • LXXII. évfolyam 2. szám
Facebook

Támogatóink