home 2024. március 28., Gedeon napja
Online előfizetés
„Vajdaságban tanultam a legtöbbet a vizualitás és a szöveg kapcsolatáról”
Szerda Zsófi
2020.02.26.
LXXV. évf. 8. szám
„Vajdaságban tanultam a legtöbbet a vizualitás és a szöveg kapcsolatáról”

Szőllőssy Balázs költő, szerkesztő. 1981-ben látta meg a napvilágot, első kötete pedig 2010-ben, a Fiatal Írók Szövetségének gondozásában, mely szervezetnek ő maga is tagja. Ez volt A szabadság két jelentése.

S most itt a második kötet, A Kilátó presszóban, mely a Symposion Kiadónál jelent meg, és máris elnyerte a 2019. évi Vajdasági Szép Magyar Könyv Díjat. Balázs jelenleg Isztambulban él és dolgozik, az Isztambuli Magyar Intézet kulturális attaséjaként, hiszen a versek mellett a másik nagy szerelme a török nyelv.


Fotó: Szerda Zsófi

* Mi már régóta ismerjük egymást, azt hiszem, hogy az egyik Kultúrcsempész Sínbusz Fesztiválon találkoztunk először. Ha azt kérdezem, mi történt veled azóta, mi az a három dolog, amelyet kiemelnél? 

— A Sínbusz Fesztiválok nagyon nagy élmények voltak számomra, ott kerülhettem közvetlen kapcsolatba az élő vajdasági magyar kultúrával, a veled és másokkal való személyes ismeretség, máig tartó barátságok alapjai voltak, olyan embereket ismerhettem meg, akiket korábban — vagy olykor a megismerkedés után — olvastam és nagyra tartottam, így nem lehetek elég hálás az ötletért és a szervezésért. Azóta az is változott, hogy elmaradtak a Sínbusz Fesztiválok, az ezüstszínű vonatkocsikat felváltották a pirosak, aztán megszüntették a vonalat, a határt kultúr- helyett embercsempészek járták... De a barátságok, a művek és az emlékek megmaradnak. Ha emellé kellene még két dolgot mondanom, akkor a közelmúltból választanék: másfél éve kiköltöztünk Isztambulba, decemberben pedig megjelent a második kötetem. 

* Tíz évvel az első után, hiszen A szabadság két jelentése 2010-ben jelent meg. Miért ez a hosszú idő a kettő között? 

— Ez több interjúban és az eddigi kötetbemutatókon is felmerült már, úgyhogy el is kezdtem utánajárni a dolognak, nem példa nélküli ám az ilyesmi. De nem kerülöm meg a kérdést, és nem is csapom el simán azzal, hogy jó munkához idő kell: maga a kötet elkészítése s a Nagy Norberttel, a kötettárgy megalkotójával való munka is időbe telt a szövegek pontosítása, emésztése mellett. Az utóbbi években a kreatív energiám egy része irodalom- és kultúraszervezésre, szerkesztésre is ment, ami véleményem szerint hasznára is vált a saját szövegeimnek. Az eredmény olyan lett, amit vállalok, és remélem, hogy az olvasó örömére és tetszésére lesz. Ízlés szerint vehető fenyegetésnek vagy ígéretnek: a következő kötetem biztosan rövidebb idő alatt készül el. 


Fotó: Szerda Zsófi

* Valóban nagyon szép lett a kötet. Egészen más érzés kézbe venni egy vizuálisan is ütős könyvet. S itt szépen is kommunikál egymással a kép és a szöveg. 

— Azt gondolom, hogy a mind jobban digitalizálódó világunkban egy könyv kiadásának akkor van értelme, ha maga a könyvtest megalkotása is a művészi folyamat részévé válik, azért lesz érdemes megvenni, mert jó kézbe venni magát a tárgyat. Annak idején a FISZ Könyvek szerkesztőjeként Borbáth Péter szerkesztőtársammal is nagy hangsúlyt helyeztünk a borítókra, igyekeztünk minél több tehetséges grafikussal együtt dolgozni, és hagytunk teret a kísérletezésnek. Nagy Norberttel ilyen borítón is dolgoztunk együtt, illetve számos más projektumunk volt, ismertük egymást, és miután a kiadó is rábólintott, egy nagyon izgalmas és inspiráló közös munka kezdődhetett meg, ennek eredménye A Kilátó presszóban. Külön öröm számomra, hogy a Vajdaságban díjazták első hellyel a kötetet, ahonnan a legtöbbet tanultam a vizualitás és a szöveg kapcsolatáról.

* Ennyivel erőteljesebbnek érzed ezt az anyaországhoz képest? 

— Nem vagyok szakértője a témának, és azt sem tudom, mennyire lehet még harminc évvel a rendszerváltozás után különböző regionális magyar irodalmakról beszélni (szerintem azért lehet), mindenesetre a vajdasági magyar irodalom közelmúltjából a (poszt)jugoszláv művészekkel való együttműködés és annak vizuális „következményei” mindig lenyűgöztek. Természetesen nem azt mondom, hogy ne volnának máshonnan is nagyon izgalmas példák erre, de nekem ez valahogy nagyon beakadt, és inspiráló volt.

* Török szakos voltál, jelenleg az Isztambuli Magyar Intézet kulturális attaséja vagy, Isztambul a bázisod. Egy attasét öltönyben, nyakkendővel képzelek el. Téged nem feltétlenül. :) 

— Pedig állítólag egészen jól áll! Mondjuk, nem is túl sokszor vagyok öltönyben — érdekes, hogy sokan így képzelik, bizonyára azért, mert egy kicsit misztikusan hangzik az attasé szó, de a feladatkörömhöz hozzátartozik az asztalok jobbra-balra való cipelésétől kezdve az installáláson át a programok leszervezéséig sokféle olyan dolog, amelyet nem túl kényelmes flancos ruhában csinálni. Afféle mindenes szervezőként és kulturális referensként képzeld el ezt a munkát.


Fotó: Nagy Hajnal Csilla

* A török nem egy olyan nyelv, amelyet minden második ember beszél. Te miért szereted, honnan ez a szerelem?

— A törökök úgy tartják, Isztambul nem Törökország, ez egy kicsit olyasmi, mint hogy Budapest nem Magyarország vagy Belgrád nem Szerbia. Jelenleg Isztambulban élek, de éltem — talán pontosabb, ha azt mondom, laktam — Törökország több régiójában is. Már egy ekkora, számunkra hatalmasnak, ám mégis, mivel messziről nézünk rá, valamiféle „egységes Kelet” részének tűnő ország más-más tájain is nagyon eltérő módokon élnek, laknak, viselkednek az emberek. Gyerekkoromban édesapám munkájából adódóan a családunk Indiában élt néhány évig, talán innen is ered a nyelvek és a különböző kultúrák iránti érdeklődésem, valamint a Kelethez való vonzódásom. Egyetemista koromban az volt a célom, hogy mind a három „nagy keleti nyelvet”, az arabot, a perzsát és a törököt is megtanuljam, továbbá Belső-Ázsia is nagyon izgatott, így felvételiztem, és jártam a török szakra. Aztán részben a nyughatatlanságom, részben a szerteágazó érdeklődésem okán, részben pedig azért, mert szembesülnöm kellett azzal, hogy önmagában a török nyelv és kultúra milyen gazdag, ennél tovább nem nagyon jutottam, cserébe egy hihetetlenül komplex identitás megértéséhez próbálok — ennyi idő után is — legalább eljutni. De azért Belső-Ázsiába még biztosan elmegyek, remélem, többször is.

* Szerinted mik a legnagyobb különbségek a török és a magyar irodalom között?

— Erről a kérdéskörről természetesen napokat tudnék beszélni, de ettől most megkímélnélek téged és az olvasókat is, ezért nagyon röviden válaszolok: Nyilván már az eredetükben, a hiedelem- és a mondavilágukban is találhatóak különbségek (bár nem túl meglepő hasonlóságok is, a honfoglaló magyarság sztyeppei kultúrája ugyanis számos török néppel azonos gyökerekkel bír), aztán a középkorban a nyugatos, latin kultúrkörbe tagozódó magyar(országi) irodalomra teljesen más hatások voltak relevánsak, mint az arab—perzsa irodalom hatása alatt álló dívánirodalomra. Ami számomra igazán izgalmas, az az, hogy — bár némi késéssel a magyar irodalomhoz képest — a romantika óta a törökség identitását is a nemzeti kultúra és irodalom megteremtése, megléte határozta meg. Amíg a magyaroknál a német, addig a törököknél, akár az oroszoknál, a francia volt az etalon a kultúra és az irodalom terén, aztán ez napjainkra a globálissá váló kultúrával persze szép lassan átfordult az angolszász irányába. De például a török költészetben sokkal jelentősebb szerepet tölt be az avantgárd mint attitűd: egy másik példa, hogy a (poszt)modern próza nálunk valami sokkal szikárabbat, egyúttal ironikusabbat is jelent, mint a kelet-európai szemmel talán érzelgősnek tűnő narráció. Ez nem csak az irodalomra érvényes: nézz meg például egy részt a Végtelen szerelemből és egyet a Barátok köztből, látható lesz a különbség.


Fotó: Nagy Hajnal Csilla

* Miért éppen a Symposion gondozásában jelent meg a kötet? Hozzáteszem, remek döntés volt.

— Örülök, hogy így gondolod, magam is így vagyok vele. Nagyon tisztelem a Symposion összes nemzedékét, azt a bátorságot és radikalitást, ahogy a szövegre és általában a művészetre tekintettek/tekintenek, így büszkeség számomra, hogy az újonnan induló verseskötet-sorozat egyik darabjaként jelenhetett meg a kötet. Sirbik Attila kiadóvezetővel régóta ismerjük egymást, és hasonlóan is gondolkozunk könyvről, könyvkiadásról. Amellett, hogy kiváló szakmai hátteret nyújtott számunkra, a könyvszerkesztési folyamatban is részt vett, neki is külön köszönettel tartozom, hogy kapcsolódhattam ehhez a hagyományhoz.

* Ha neked kellene választanod az új kötetedből néhány sort, mely a leginkább te vagy, mi volna az?

— Nehéz kérdés, eddig nem néztem ilyen szempontból a verseket, nem is tudom, hogy vagyok benne „én”, persze nyilván én is hozott anyagból dolgozom, életre szóló élmények és tanulságok bújnak meg a szavak között. Ezek közül az élmények közül az egyik legkedvesebbre utal a következő részlet: „…ahogy az / árnyék, a fénypöttyök között, elfodrozódnak / ujjaid bordáimon, bordáid ujjamon: / felülről húzol rá a tájra — ahogy a vadnyulak / pöttyözik tájaink: bordáim ujjadon, / ujjam bordáidon, már megtekerve, ahogy a / kollízió, Istennek tűnő, hatalmas árnyékok / vonulnak végig tájakon…”


Még több kép!▼

Képgaléria
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..