home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
Vajdaság Hadaró Jutkája
Bíró Tímea
2019.09.29.
LXXIV. évf. 39. szám
Vajdaság Hadaró Jutkája

Október 1-jén tölti be a 80. életévét. Korát megszégyenítő frissességgel dolgozik, jóízűket nevet, és tele van témákkal, tervekkel.

Munkásságát nemrég Herceg János irodalmi díjjal tüntették ki, mi pedig bízunk benne, hogy még sok fontos könyvet olvashatunk Jódal Rózsa írónőtől.

* Börcsök Erzsébet lányaként mennyire volt egyértelmű, hogy önből is író lesz? Nagy hatással volt önre az édesanyja? 

— Hatalmas könyvtárunk volt, édesapám pedig nem volt író, hanem nagy, szenvedélyes olvasó ember. Szabadon válogathattam, bármit elolvashattam a nagy gazdagságban. Az édesanyám egy rendkívül magányos, pesszimista, visszahúzódó ember volt már az én gyermekkoromban, az élet boldogtalanná tette őt, és az írásban lelte az örömét. Úgy gondoltam, hogy ha ez akkora öröm, akkor én is kipróbálom. Bevont a saját munkájába, én lettem ugyanis a gépírónője, illetve láttam, hogyan tervez, jegyzetel, írja fel a témáit, hogyan „húzza meg” a szövegeket, hozzáír, kihagy, megmásít, címeken töri a fejét. Tehát közvetlen közelből láthattam az írás minden csínját-bínját. Amikor már idősebb lettem, akkor megbeszélte, végiganalizálta velem a témákat, a hozzájuk választott formákat, megvalósulásuk mikéntjét és lehetőségeit. Ő volt a legjobb barátnőm. Nekem sok jó barátnőm van, de édesanyámmal volt a legintimebb a kapcsolatom, hiszen a legbizalmasabb dolgait is megosztotta velem. Azt szerette volna, ha tanulok az ő csalódásaiból, örömeiből, és olyan fontos dolgokra mutatott rá, amelyeket más nem szívesen taglal.

* Mivel megnéztem a portréfilmjét, én tudom a választ, de azért mondjuk el az olvasóknak, hogy miért lett Rozmaring a film címe.

— A teljes keresztnevem Rózsa Mária, ez németül Rosemarie, és ebből keletkezett a Rozmaring név. Versecen éltünk, ahol az emberek többsége magyarul, szerbül és németül egyaránt beszélt, illetve egy kicsit románul is tudott. Édesapám anyanyelvi szinten beszélte a románt is, mert sokáig élt románok lakta vidéken a szüleivel. Rozmaring néven kezdtem el írni az első zsengéimet. Hetedikes koromban a Vaskapunál tett kirándulásról szóló élménybeszámolómat elküldtem a Hét Nap gyerekrovata, a Jó Pajtás pályázatára, és második helyezést értem el. Visszahallottam, hogy első díjat szerettek volna adni, de azért nem tették, mert egy írónő lánya vagyok, feltételezték, hogy „besegítettek” a megírásba. Egy sakktáblát nyertem, mely még most is megvan valahol, rajta kalligrafikus betűkkel: „Varga Rozmaringnak.” Gimnazistakoromban is Rozmaring néven publikáltam az Ifjúságnak írt novellámat, és így utólag bánom, hogy nem tartottam meg ezt a szerzői nevet, hiszen én lettem volna az egyedüli Rozmaring a vajdasági magyar, sőt nyilván az egyetemes magyar irodalomban is… Gyerekkoromban verseket kezdtem el írni, melyeknek a háború volt a témája, hiszen az vett körül, a házunk előtt vonultak be, illetve araszoltak fától fáig a katonák, elfoglalni Versecet. Hamar rájöttem, hogy nem tudok verset írni, így végeztem is velük, és a próza került előtérbe. Valójában mindig is az iránt érdeklődtem a leginkább. Napi szintű írással igyekszem kondícióban tartani magam, ezért nagy levelező vagyok, például Vasagyi Máriával irodalmi levelezést folytatunk, de a rokonokkal és a barátokkal is sokat beszélgetünk irodalomról, színházról, képzőművészetről, időnként pedig naplót írok. Mindig foglalkoztat valami, ezért sokat jegyzetelek, és mivel most már mindent kritikus szemmel nézek, gyakran írok könyvismertetőket. Nálunk a családban mindenki ír, csak a macska nem. A férjem tudományos jellegű könyveket, cikkeket, tanulmányokat olvas, ír, és folyton jegyzetel. A nagyobbik fiam, Béla egy budai folyóirat vezető szerkesztője, Kálmán pedig többkötetes, Sinkó-díjas és Szirmai Károly irodalmi díjas író. Kedvenc formája a rövid próza. 

* Sokáig a Jó Pajtás és a Mézeskalács munkatársaként dolgozott. Mit szeretett a legjobban az újságírásban?

— Sok mindent szerettem ezen a pályán, de leginkább az emberközelséget, akkor még ugyanis volt arra pénz, hogy az újságírók kiutazzanak a helyszínre. Külföldre is, munkajellegűen, kiküldetésben. A mai újságírók egy része összeollózza az anyagot, telefonon interjúzik, holott hatalmas élmény a terepi munka, személyesen beszélgetni az interjúalannyal, vagy jelen lenni egy eseményen. Neves írók, festők, szobrászok meséltek a műhelytitkaikról, megnyíltak előttem. Szerencsés módon a gyerekek bizalmába is be tudtam férkőzni, és találkozásainkkor olyan családi történeteket, eseményeket is elmeséltek, amelyeknek a szülők nem biztos, hogy örültek volna. Szívvel-lélekkel dolgoztam, szerettem a Jó Pajtás irodalmi rovatának a szerkesztője lenni, és szívügyemnek éreztem, hogy megnyerjem az akkori vajdasági magyar írókat, hogy írjanak a gyerekeknek, még olyanok is, akik korábban ezt nem tették. Szép példa erre Brasnyó István, aki a felkérés után valósággal ontotta a regényeket és a verseket, vagy például Jung Károlynak is a Jó Pajtásban eltöltött évei alatt gyűlt össze egy egész kötetre való gyermekverse. Ugyanezt folytattam dramaturgként is, amikor gyermek- és ifjúsági hangjátékokat szerkesztettem. Olyan szerzőket nyertem meg, hogy írjanak hangjátékot, akik korábban nem foglalkoztak ilyesmivel. Dudás Károly ekkor írta meg az egyetlen gyermekhangjátékát, mely később, már regény formájában, első díjat nyert. Böndör Pál, Kontra Ferenc vagy Tolnai Ottó szintén igent mondott a felkérésemre, és erre nagyon büszke vagyok.

* Huszonhét évig írta a népszerű Hadaró Jutka történeteit. Milyen lány volt Jutka, és ma milyen volna?

— Kezdetben nagyon magányos gyerek voltam, testvér nélkül, édesanyám pedig az idő múlásával elidegenedett a társasági élettől. Teremtettem hát magamnak egy olyan kislányt, amilyen én szerettem volna lenni. Egy életvidám, nagy családban élő, óriási baráti kört magáénak tudó, az iskolában is népszerű, mindent szervező, rendező, minden lében kanál, mindent észrevevő, nagyhangú kisnagylányt, aki szerintem ma is ilyen volna. Valójában létrehoztam az alteregómat. Részben változott is az életem, hiszen újságíró lettem, ami hozzásegített ahhoz, hogy állandóan emberközelben legyek, és sokat utazzak. Húsz évig dolgoztam újságíróként, és utána még, már dramaturgkoromban, hét éven át jelezte nekem a Jó Pajtás főszerkesztője, hogy a gyerekek keresik, akarják Jutkát. Folyamatosan érkeztek a Jutkának szóló levelek a szerkesztőségbe: faggatták, hogy melyik újvidéki iskolába jár, hanyadikos, a fiúktól szerelmes levelet is kapott. Az idők során új, divatos ruhákat és frizurát is terveztek Jutkának az olvasói, tehát haladtunk a korral. A témákat illetően számomra nagy segítség volt, hogy újságíróként jártam az iskolákat, gyakran tartózkodtam gyerekek között, így tudtam, mi történik velük, mi érdekli őket. Az én gyerekeim is olyan korúak voltak, és úgy gyűjtöttem meséimhez, „folytatásos regényemhez”, a Hadaró Jutkához a témákat, hogy megfigyeltem a játékaikat, foglalatosságaikat, érdekelt, hogy mivel töltik el a közös idejüket. Állandóan ott karattyoltak a fülembe, ezért ismertem a gondolatvilágukat és a nyelvezetüket. Dramaturgként hagytam abba a sorozatot, mert a munkámból kifolyólag akkor már asztalhoz voltam kötve, és nem tudtam folyamatosan közöttük lenni. Ma már a felnőtteknek írok, esetleg néha egy-két gyermekmesét, mert ahhoz „csak” fantáziára van szükség.

* Személyesen is ismerte Herceg Jánost. Milyen emlékei vannak róla?

— Többször találkoztam vele, leveleket váltottunk, illetve az Együtt című irodalmi műsorban közölte a novelláimat, és volt, hogy jótanáccsal is segített. Hálás vagyok neki, mivel édesanyámat ugyan Szenteleky fedezte fel, de amikor megszűntek az írásait rendszeresen közlő folyóiratok és az egyéb publikálási felületek, s úgy érezte, vákuumba került, akkor Herceg gondoskodott arról, hogy édesanyámnak megjelenjenek a szövegei az Együttben, a Családi Kör hetilap elődjének tekinthető Dolgozókban, valamint vállalta azt, hogy az édesanyám elküldött novelláiból összeállítson egy kötetre valót, és egy frissen indult sorozatban megjelentesse őket. Ez volt az Emberek a Karas mellől, mely 1963-ban látott napvilágot a Forum Könyvkiadó gondozásában, és valójában ezzel indult el édesanyám újabb könyveinek a kiadása. (Írói aranykora persze a ’30-as évekre tehető.) Herceg közel állt a családhoz, és nagyra értékelem az írásművészetét. Missziójának tekintette, hogy megnyerje az embereket a kultúra számára, művelésére. Nemcsak igen termékeny író, de fáradhatatlan, áldozatos szervező is volt, és nagyon jól, atomjaiban ismerte Vajdaságot. Ezért tudta embereit olyan valósághűen ábrázolni.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..