Nem tudom, mások hogy vannak vele, de én nagyon utálom az ilyenkor szokásos körkérdéseket. Azt is, ami az elmúlt év összegzésére vonatkozik, és azt is, amikor az új esztendő terveit firtatják. Szerencsére nem vagyok híres ember, énekes, zenész, politikus vagy a mindennapok más, közismert szereplője, így leginkább sikerül kimaradnom az ilyesfajta faggatózásokból. Igaz, nemrégiben én sem kerülhettem el rádiós kolléganőm magnóját. De egyszerűen nem jutott eszembe, mi is lenne az, amit az előttem álló időszakban szeretnék megvalósítani. Egyetlen aprócska cél vagy kívánság sem. Természetesen nekem is, mint bizonyára minden embernek, vannak vágyaim, reményeim, elvárásaim, de ha felszólítanak, közülük egyet sem tudok szavakba, elfogadható, érthető mondatokba önteni. Nem ismeretlen számomra ez az állapot, hiszen ugyanez történt velem a kora ősszel Csíksomlyón is. Ott álltam a Szűz Mária lábánál, megsimogattam én is a számtalan vágyakozó érintéssel fényesre koptatott helyet, és arra gondoltam, most kívánnom kellene valamit. Kellemes érzés töltött el, örültem, hogy ott vagyok, egy pillanatra a távol lévő szeretteimet is magam előtt láttam, de teljesülhető kérést mégsem fogalmaztam meg. Egészség, boldogság, jólét, szerencse, szakmai sikerek, mindez olyan prózainak és közhelyesnek tűnt. És annak tűnik ma is, ha ki kell mondanom.
Talán az óesztendő összefoglalása könnyebben menne, de az sem biztos. Mert némi töprengés után arra kellene rájönnöm, hogy semmi említésre méltó sem történt velem. Azonkívül, hogy ismét elszaladt tizenkét hónap. Szinte úgy, hogy észre sem vettem. Márciusban, májusban vagy augusztusban még bizonyára nem így vélekedtem, de visszatekintve már nem látok semmi kiemelkedőt. Ezért nem irigylem például a megkérdezett politikusainkat. Mert ők mégsem jelenthetik ki ugyanezt. Az olvasók, a tévénézők és rádióhallgatók kimutatásokat, eredményeket, értékelhető tetteket várnak. Még akkor is, ha ők nem tapasztalták azok jótékony hatását a saját életükön. Különösen most, hogy egyesek ismét a voksunkra spekulálnak. Mint tavaly januárban. Akkor, a parlamenti választások lezajlása után, több kommentár foglalkozott a szerb pártokra történő magyar átszavazással. Most a legtöbb írás a sokáig várt magyar összefogásról szól.
Múltkoriban azt találtam mondani egy településről, hogy nem magyar. Ottani születésű beszélgetőtársam a megjegyzésemre élesen és kicsit sértődötten reagált. Arra hivatkozott, hogy a falu lakosságának hetvenöt százaléka magyar. Igen, de lélekben nem azok, próbáltam magyarázkodni. Aztán rájöttem, nincs értelme. Azt sem értették, miért háborodtam fel a szilveszteri mulatságon, amikor a hosszan játszott és cifrázott kólóra az egész terem egy emberként pattant fel és ropta lelkesen a körtáncot. Éppen az éjfél előtti percekben. Később viszont, a fergeteges hangulat csillapodtával, a csendesebb hajnali órákban szinte senki sem tudta végigénekelni az Ott, ahol zúg az a négy folyót. Egy teljesen magyar társaságban. Egy nyolcvan százalékában magyar városban. És az olvasók között is bizonyára akadnak olyanok, akik most megkérdezik, egyáltalán minek kell egy bulin ilyen nótákat muzsikálni. És nem a kólóra gondolnak. Vagy felhívnak és figyelmeztetnek, én sem voltam mindig ennyire magyar. Vállalom. Sokakkal ellentétben, akik igyekeznek megfeledkezni róla. Miközben abban reménykednek, mindenkinek emlékezetkihagyása van. Esetleg hiszik is.
Legutóbbi interjúm alanya bizton állította, lesz itt még jó világ. Nem az unokáinknak vagy a dédunokáinknak, hanem nekünk is. Nyelvem hegyén volt a csúfondáros kérdés: mikor? Később az jutott eszembe, hogy ő bizonyára nem jönne zavarba, ha a terveiről kérdeznék.