Elmúlt az ünnep, ismét elcsendesedett Zenta. Sokak szerint talán túlságosan is. Ők azok, akik a Tisza-parti várost általában unalmasnak tartják, szerintük soha nem történik semmi. És ők azok is, akiket sohasem látok egyetlen irodalmi esten, kiállítás-megnyitón, színházi előadáson, hangversenyen sem. De most nekibuzdulva hangoztatták, hogy igen, ez kell a népnek, tűzijáték, nagy és látványos koncertek, minél többször. Mert most is csak arra jöttek el, a könyvbemutatót, a festményeket, a virágkötészetet és annyi minden mást ismét kihagytak. Nem is tudtunk róla - mondják, ha felhívjuk rá a figyelmüket. Lehet állandóan erre hivatkozni? Úgy tűnik, igen. A nagy és látványos bulik lelkes támogatói azok is, akik egyébként folyamatosan és türelmetlenül sorolják, hogy mi lesz már a szennyvízcsatorna-hálózat kiépítésével, mikor lesznek betonburkolatú utcáink, rendezett Népkertünk, sportcsarnokunk... Nincs itt valami ellentmondás?
Egyszer vagyunk ötszáz évesek - hajtogattuk az elmúlt hetekben néha tréfásan, néha bosszankodva, de való igaz, hogy méltóképpen megünnepeltük a jelentős jubileumot. Ezért talán nem haragszanak meg, ha ismét visszatérek erre az eseményre. A kívülállókat, a más városokban, falvakban élőket talán idegesítette egy kissé, hogy a felszólalók folyton az itteniek lokálpatriotizmusáról, valamiféle zentaiságról beszéltek, de ne vegyék zokon, mert valóban létezik. Vagy inkább arra voltak kíváncsiak, hogy mit mond majd a két köztársasági elnök, Boris Tadiæ és Sólyom László, akik ebből az alkalomból találkoztak először Szerbia területén? Nos, mint az várható is volt, a szerb-magyar barátságról és kapcsolatról, Európáról, a térség csatlakozási lehetőségéről esett a legtöbb szó. Egyik szónoklat sem volt túlságosan éles. Magyarország köztársasági elnöke üzent ugyan a többségi népnek és a hatalmon lévőknek azzal, hogy a szerbiai választópolgárok döntésétől is függ, milyen lesz ennek a régiónak a jövője, milyen parlamentet, kormányt választanak maguknak, milyen alkotmányt fogadnak el, hiszen az Európához való visszatéréshez szükség van a demokratikus erők összefogására. Hangsúlyozta azt is, reméli, Szerbia és a Vajdaság minden polgára élvezheti a jogállam biztonságát, nem kell senkinek sem attól tartania, hogy támadásoknak lesz kitéve csupán azért, mert más a nemzetisége, más az anyanyelve, mint a többségnek. Kijelentette: Szerbia elnöke személyes garanciát vállalt arra, hogy nem ismétlődnek meg a vajdasági kisebbségek ellen, közöttük a magyarok ellen elkövetett támadások. Kérte néhány, Európában már működő megoldás meghonosítását, illetve újbóli bevezetését, konkrétan, hogy a kisebbségek az arányuknak megfelelő számban legyenek képviselve a közigazgatásban, a rendőrség és a bíróságok apparátusában. Arra mindketten kitértek, hogy a kétoldalú kisebbségvédelmi megállapodás előírásainak Magyarországon és Szerbiában egyaránt érvényesülniük kell.
A hallgatóság között valószínűleg voltak olyanok, akik többet, vagy esetleg kevesebbet vártak. Az előbbiek közé tartozik a Délvidéki Magyar Polgári Szövetség, amelynek az elnöksége Sólyom érdektelensége címmel adott ki közleményt. Ebben többek között felróják, hogy a Magyar Köztársaság elnöke nem állt ki a délvidéki magyarok nemzeti önrendelkezési joga mellett, említést sem tett a kettős állampolgárságról. Az is érdekes téma, hogy a szerb sajtóban hogyan jött le ez az esemény. A Blic például alig néhány sort és egy fotót szentelt az eseménynek, de azért sikerült egy szarvashibát ejtenie. Ezt írja: ,,Tadiæ és Sólyom azon az ünnepségen vettek részt, amellyel megemlékeztek arról, hogy Zenta 500 évvel ezelőtt szabad királyi városi státuszt kapott az Osztrák-Magyar Monarchia keretében”. Lássuk csak! Azt a bizonyos kiváltságlevelet II. Ulászló adta ki 1506-ban, a nándorfehérvári csata után ötven évvel, jóval a zentai csata előtt, amelyet, ugye, még a törökök ellen vívtak. Az Osztrák-Magyar Monarchia létezése viszont a 19. század második felére és a 20. század elejére tehető. Ugyan már, pár száz év ide vagy oda, kit érdekel? És kit érdekel egymás történelmének, kultúrájának a tiszteletben tartása, ha még ennyit sem tudnak rólunk! Még jó, hogy nem 1956-ra tették az érkezésünket, mert akkor semmiképpen sem stimmelt volna az ötszáz év. Ja, hogy nagyzási mániában szenvedünk, és hozzáírtunk egy nullát? Lehet. Ezektől a zentaiaktól a nagy zentaiságukban minden kitelik.
A frissen leleplezett szobor, a révész, ahogyan azt a múlt heti címoldalunkon láthatták, csak áll a Tisza-parton, és nézi a várost. Róla is elmondták, hogy az alakja sokszoros jelkép. A kitörésé, a továbblépésé. Mert a határhelyzet nemcsak korlát, hanem lehetőség is. Én viszont arra gondolok: vajon most merre kormányozná azt a bizonyos csónakot?