Elénk tette? Mit tette?! Arcunkba vágta egy rockkoncert formájában és egy olyan energiabomba előadásában, mint Mészáros Crnkovity Gabriella színművésznő. (A zeneszerző Irena Popović Dragović, a dramaturg és a rendező munkatársa Vedrana Božinović.)

Ki gondolta volna, hogy Az emberi jogok egyetemes nyilatkozata ilyen jó színházi szöveg? Senki. De akinek van egy jó ötlete, aki gondol valamit a világról, a társadalomról s az egyénről benne, aki ért a dolgához, az a telefonkönyvből is tud jó előadást csinálni. Urbán András például egészen biztosan tud. És ehhez jó érzékkel választ magának színésznőt is.

Fotók: Srdjan Doroški

Crnkovity Gabriella energikus színpadi jelenléte mindenkit magával sodor, olyan hittel és meggyőződéssel mondja, suttogja, üvölti, hahotázza a szöveget, amire csak kevesen képesek. Aztán az előadás egy pontján megáll, a zenészek leteszik a hangszert, megtörülköznek, ki-ki cigarettára gyújt, isznak néhány korty vizet, hiszen „mindenkinek joga van a pihenésre” is — áll a nyilatkozatban. És ha Urbán-előadás, abból soha nem hiányozhat egy csipetnyi humor, még ha a legsötétebb, legkeményebb témáról van is szó.

A néző azt gondolhatná, hogy egy létező zenekart kért fel a rendező, hogy élőben kísérje az előadást, de a zenészek nem külsősök. Egytől egyig az Újvidéki Színház munkatársai, akiket Gabriella az előadás során, mint egy koncerten illik, be is mutat: Mina Stojanović gitáron a fénymester, Biljana Šunjka Crnojević a doboknál az öltöztező és Aljoša Tasovac a basszusgitáron a színház díszletmunkása. Urbánnál senki sincs biztonságban, bárki a színpadra kerülhet! 

Tehát punk-rock koncert, melyen az arcunkba kapjuk a jogainkat. És természetesen szégyenkezve konstatáljuk (remélem legalábbis), hogy bizony a nyilatkozat egyik pontjában sem állunk túl jól, alapvető emberi jogainkat nem veszi figyelembe a társadalom és bűnösök közt cinkos, aki néma alapon mi mind a közönség soraiban. 

Crnkovity a színpadról végig figyel bennünket, a reakcióinkat, a szemkontaktust csak addig veszíti el, amíg táncol. Fájdalmas tehetetlenségtáncok ezek az elején, ismétlődő, transzszerű mozdulatok, majd kólólépések, csárdás, aztán térdre eső, állati vonaglás. A vörös ruha is lekerül Gabrielláról, egy újvidéki színházas pólóban és bakancsban folytatja. Kényelmesen lesz kényelmetlen. Díszlet nincs, csupán egy emelvény, melyen a dobos helyezkedik el. Semmi más. Nincs, ami elvonja a figyelmet a lényegről, a mondanivalóról, a színészről. Urbán minimális kellékkel operál, finom jelzések ezek csupán, egy késsel a karról levágott gyöngysor gurul elénk (a senkinek nincs joga a másik embert szolgaként használni sorok után), egy felfújható gumibaba, melyet a nagy szeretet, a szeretés aktusa megfojt, egy kancsó víz a mosdáshoz, mosakodáshoz (mosom kezeim), az előadás legvégén pedig egy szappanbuborékot fújó gép, melynek jelentését remélhetőleg nem kell magyarázni.

Egy fontos és erős előadás született tehát Újvidéken, ahogyan az alcím is mondja, egy zenés színházi emlékeztető a jobb élethez. Mert lehetne jobb is. Mert vannak alapvető jogaink. Mert erre emlékeztetni kell bennünket.