Az előadás már az indítódalban (Hagyomány!) nagyon ügyesen magával ragadja a közönséget. Írhatjuk ezt a népszerű, biztos sikerrel kecsegtető darab számlájára is, de nem csak erről van szó. Óriási az előadás megszólító ereje, meg hát ez egy örökké aktuális darab. A vajdasági közönségnek közben eszébe jutnak a kilencvenes évek, de egyáltalán a darab sűrűn koncentrálja magában a XX. századi problémákat (melyek nagy része még ma sem lejárt lemez). A legszembetűnőbb a hagyomány és a haladás vagy inkább a hagyomány és az élet közti szembenállás, feszültség, de hát van benne antiszemitizmus (melyik zsidókról szóló darabban nincs?), kommunista idealizmus, államalkotó nemzet és kisebbség viszonya. Meg van jó sok szerelem, ami a musicalnél szinte műfaji követelmény, és a humorról se feledkezzünk meg, néhány poén kiragadva akár zsidóviccként is működik.

Béres Attila rendezése nem komplikálja agyon a színrevitelt, klasszikus színpadképet kapunk, a szöveget sem írja át látványosan, és itt nem is hiányzik a cifrázás. Az innovativitás nem feltétlen követelmény egy darab eljátszásánál, és ez egy jó előadás. Abszolút átgondolt, koherens rendezés.

A Hegedűs a háztetőn zenéje csodálatos. A hagyományos musicalből, a klezmerből és néhol az orosz zenéből építkező zenevilág olyan dallamokat, dalszövegeket ad, amelyek örökre a füledben maradnak. Érdekes, a Budapest Klezmer Band remek zenészeinek előadásában még a musicalesebb dalok is klezmeresebben hangzanak, ami határozottan jót tesz nekik. Az élő zene egyébként is mindig jót tesz egy előadásnak. A zenészek, különösen a hegedűs, nagyon érdekesen épülnek be az előadásba, nincsenek elrejtve, maguk is részesei az eseményeknek.

A két színészgárda együtt van színen, és az Újvidéki Színház színészei megállják a helyüket (Hajrá, magyarok!!!). Elsősorban Balázs Áront kell megemlíteni, aki lubickol Rev Tevie szerepében, rajta kívül Ferenc Ágota Hódelje és Elor Emina Cejtelje is jó. Krizsán Szilvia is kihasználja Fruma Sára ziccerszerepét. A magyar színészek között szinte mindenkinek van több-kevesebb akcentusa, de ez a darab elbírja az akcentusos szereplőket (melyik, ha nem ez?). A szerb színészek közül Gordana Jošić Gajin (Golde, Tevie felesége) és Igor Pavlović (Lázár Wolf, a mészáros) nem rosszak, bár mindkettőjüknek talán egy fokkal markánsabbnak kellett volna lenniük ahhoz, hogy igazán erős legyen az alakításuk. A Mótel Kamzojl szabót játszó Milovan Filipović és a házasságközvetítő Jentét alakító Gordana Đurđević Dimić jól megformálták a hálás szerepeket.

A balettkart viszont már kritizálhatjuk. Többször lehet a tagjait alibijátékon kapni, egyesek nem annyira játszanak, mint inkább csak koreográfiát teljesítenek. Megbízhatóan, profin, az igaz. Bár... Van egy jelenet, melyben zsidó lakodalmi népségként borosüvegekkel a fejükön táncolnak. Na, ennél a jelenetnél nagyon úgy látszott, hogy a palack valamiképpen a fejükre volt erősítve. Egy kissé illúziórombló. A színház persze mindig csal egy kicsit, de itt, úgy vélem, határátlépés történt. Viszont legalább el lehet mondani, hogy a közönség nagy része nem vette észre a trükköt, akrobatikus mutatványnak kijáró tapssal jutalmazta a jelenetet.

A darab szerb fordítása nem rossz, vannak benne igen szerencsés megoldások. Viszont nem hibátlan. Számomra például igen zavaró, hogy a zsidók folyamatosan Bibliát emlegetnek, holott tudjuk, a zsidóknak Tórájuk, Talmudjuk van.

De az előadás legnagyobb szépséghibája az, hogy noha a legénységének igen nagy része magyar, semmilyen magyar fordítás nincs hozzá, sem szimultán, sem feliratos. Pedig illett volna, ha már az Újvidéki Színház szinte minden előadását szerb felirattal játssza. Ennek tükrében pedig az, hogy a plakáton a cím magyarul is szerepel, lényegében megtévesztés. Ez így nem Hegedűs a háztetőn, hanem Violinista na krovu.

Ez természetesen nem a művészek hibája, hanem szervezési, nyelvpolitikai kérdés. Összességében azonban ezt az előadást — a hibái ellenére is — érdemes megnézni. Közepes szerbtudás birtokában már élvezhető. Az egyik legnagyobb musical pontos, hűséges színrevitele.