— Én is jobban örülök annak, hogy nem telefonon beszélgetünk — mondja mosolyogva a csinos nő —, hiszen jobb, hogy szembenézhetek azzal, akire rábízom élettörténetem legsötétebb eseményeit. Tudom, az életem nem dicsekvésre méltó, de arra talán példa, hogy semmit sem szabad feladni, még akkor sem, ha a kitartás értelmetlennek tűnik. Mert kifürkészhetetlenek az Úr útjai. Talán nem is jelentkeztem volna a beszélgetésre, ha nem olvasom el azt a nem régi történetet, amelyben szinte magamra ismertem: én is egy kicsit szabadabb viselkedésű voltam tizennyolc éves koromban, szintén a gimnáziumi érettségi előtt estem teherbe, de nem szóltam sem a fiúnak, sem a szüleimnek.

Nem tudom, mire gondoltam, talán azt hittem, hogy a szívem alatt fejlődő emberke meg sem születik. De megszületett, és a hetedik hónapban anyám is észrevette, hogy kövérebb vagyok a megszokottnál. Jött a szigorú erkölcsű szülők prédikációja, a mérhetetlen szégyenkezés és a családi tanács döntése, melynek értelmében egy időre eltűnök, ismeretlen helyen megszülöm a babát, és utána ismét beállok a tisztességesek sorába, mintha mi sem történt volna. Hányingerem volt ettől a kétszínűségtől, az álerkölcstől, de nem volt más kiutam. Egy távoli rokonunknál, Hvar szigetén szültem meg a fiamat, és azonnal elvették tőlem. Három hónap múlva jöttem vissza, és rövid időn belül munkát is kaptam a szülővárosomban.

Van egy két évvel idősebb, csípőficammal élő nővérem, aki lassan, nehezen mozog, egy kissé féloldalasan biceg. Szórakozni nem járt, de kitűnő háziasszonnyá vált, minden női munkában jeleskedett. Közben Hvaron a család, mely gondoskodott a fiamról, meggondolta magát, és kérte, hozzuk haza a babát. A nővérem alig várta, azt mondta, ő gondoskodik a piciről, a környezetünk meg majd úgy tudja, hogy örökbe fogadtuk. A fiam hazakerült, és nálunk talált otthonra. Eleinte nem tudtam, hogyan viselkedjek. Anyám azt mondta, ha meglátja, hogy elkezdek anyáskodni, azonnal kirakja a szűrömet, senki sem tudhatja meg, milyen szégyenletes a múltam… A nővérem ígérte, ő példás anyja lesz a fiamnak. De nem bírtam ki. Eleinte uralkodtam magamon, ahogy azonban a fiam egyre jobban ragaszkodott a nővéremhez, annyira bántott a lelkiismeret, hogy úgy éreztem, a legokosabb, ha eltűnök az életükből. Egy gyógyfürdőben kaptam takarítói állást, és elkezdődött az önálló életem. De sohasem volt sem teljes, sem gondtalan. Állandóan felróttam magamnak, hogy elhagytam a gyerekemet, viszont tudtam, hogy amíg a szüleim élnek, nem foglalhatom el az anya helyét a fiú életében.

Nem tudom, miért akarta így a sors, de a nővérem hirtelen meghalt. A fiam óvodába járt, az anyám pedig nem volt hajlandó átvállalni a róla való gondoskodást, így hazahívott. Alig voltam néhány hónapot velük, anyám meghalt, majd egy év múlva apám is. Ketten maradtunk a fiammal. Lassan, óvatosan kezdtem neki adagolni az igazságot arról, ki is vagyok én. De nem akarta elfogadni, hogy az anyja vagyok. Szakember segítségét is kértem. Azt tanácsolta, ne erőszakoskodjak, majd lassan megszokja, hogy velem van, és amikor egy kicsit idősebb lesz, megérti a történteket. Én voltam H. — még a teljes nevemen sem akart szólítani. Amikor azt mondtam, az anyja vagyok, mindig sírva fakadt, és dühösen vágta a szemembe: nem vagy az anyukám, az én Margit mamám meghalt, a temetőben van. De azért ha valami fájt neki, például elesett, megütötte magát, megbántották a barátai, mindig hozzám bújt, a vállamon sírt. Az anyai szeretet, mely mindig bennem volt, lassan utat talált magának. Annyit és úgy kényeztettem, ahogy ő engedte, amikor azt mondta, hogy csak H. vagyok, nem anyuka, azt mondtam, rendben van, én akkor is őt szeretem a legjobban a világon. És tudja, ezt nem is kellett hazudnom. Az anyaság érzése minden mást háttérbe szorított, csak az volt fontos, hogy ő nyugodt, gondtalan legyen. Esténként, amikor fogmosás után ágyba tereltem, betakartam, és minden alkalommal elrebegtem egy hálaimát, hogy vele lehetek. Minden másnak a jelentősége eltörpült az életemben. Az ősszel, délutáni váltásából hazafelé jövet megtámadták a kóbor kutyák a házunk előtt. Megtépték a táskáját, az egyik a farmernadrágját cibálta, amikor meghallottam a segélykiáltásait. Gereblyével a kezemben rohantam, és zavartam szét a kutyákat. Ölbe kaptam a fiamat, ő szorosan átkarolta a nyakamat, és a fülembe sírta a legszebb szavakat, melyeket életemben hallottam: anyu, én úgy megijedtem, hogy bepisiltem. Mindig is tudtam, de ekkor tudatosodott végleg bennem, hogy érte bármikor tűzbe mennék.

Illusztráció (Pixabay.com)