Költözés és felújítási munkálatok miatt az utóbbi időben sok dolgom volt mesteremberekkel és üzletek szállítmányozóival.
Mélységes tisztelet a kivételnek — merthogy szerencsére az is volt —, de meglepődtem azon, hogy mennyire nem értesítik az embert arról, ha nem a megbeszéltek szerint érkeznek. Nem az 5-10 perces késésekre gondolok, hanem amikor délelőtt 10 óra helyett este 6-kor fut be a kisteherautó, és még csak eszükbe sem jut szólni, hogy tegyem csak szépen a dolgomat, este érkeznek. Számtalan ilyen volt, több a kelleténél, el lehet képzelni, mennyi, ha úgy döntöttem, hogy a heti jegyzet is erről fog szólni. Gyakran eljátszottam a gondolattal, hogy megbeszélem az interjúalannyal a találkát, és egyszerűen órákkal később kopogok az ajtaján, hogy jöttem. Fogalmam sincs, mit válaszolnék, ha azt mondaná, nem mostanra várt, késtem, miért nem tájékoztattam a változásról. Fogalmam sincs, mert teljesen máshogy nevelődtem, mást tartok normálisnak.
Nézem ezeknek a jóembereknek az arcát, és nem tudom, hagyjam-e felülkerekedni a sértettséget, a kiábrándultságot, a haragot. Általában a rosszul megszervezett munkatempó vagy az egymás munkaidejét nem ismerő kollégák a hibásak, mindig van kifogás. Az ember lánya meg több órán át kukucskál ki az ablakon, minden kutyavakkantásra felkapja a fejét, fülel, nem mer elindulni otthonról, nem mer semmit betervezni, nézegeti a telefonját, dúl-fúl magában, és amikor végre-valahára megérkezik a szállítmány, akkor veszekedés helyett báránnyá szelídül, mert örül, hogy elérkezett erre a pontra is, és viszontlátásra, majd én összeszerelem, és már csukja is a kaput, kész.
Azt hiszem, nem csak én nem szeretek a szögön lógni, és valóban elgondolkodtató, hogy miért uralkodik nálunk ekkora káosz. Felmerül bennem a kérdés, hogy van-e értelme panaszt tenni az illetékesnek, vagy ő sem foglalkozik a vásárlók elégedetlenségével. Az ember szerencsére nem rendel az év minden napján valamit az otthonába. Maradok a pontos érkezésnél, legalább az interjúalanyok ne mérgelődjenek.