Túra a jótékonykodás jegyében

Túra a jótékonykodás jegyében

Az idén három zentai résztvevője volt a Budapest—Bamakó-futamnak, mely egyre nagyobb népszerűségnek örvend a kalandvágyó és a jótékony autósok körében. A túrán harmadszor induló Bús István egy harmincöt éves Mercedes autóval vágott neki a tizenhat napig tartó, több mint 9000 km-es távnak, míg a debütáló Gyurcsik Rudolf és Gregus Gyula egy 1997-es kiadású Opel Astrával indult a kalandos útra.

A mintegy 350 járműből álló karaván Budapestről rajtolt, majd Szlovénián, Olaszországon, Franciaországon, Spanyolországon és Gibraltáron át jutott el Afrikába. A fekete kontinensen Marokkó, Mauritánia, Szenegál és Guinea után értek a túrának első alkalommal otthont adó Sierra Leone fővárosába, Freetownba.

A szervezőktől kapott útikönyvből a versenyzők tájékozódhattak arról, mi várhat rájuk, viszont a leírtakat élőben látni különleges élmény volt számukra. Útjuk öt afrikai országon át vezetett, melyek közül néhány a világ legszegényebbjei közé tartozik. Különböző tájakon, kősivatagos, félsivatagos, homokos, szavannás, dzsungeles útszakaszokon haladtak át, és közvetlenül betekinthettek az ott élők mindennapjaiba. A nélkülözés ellenére a boldogtalanság nem jellemző ezekre az emberekre, ők beletörődtek abba, hogy nekik ez a sors jutott.


A marrákesi piac

— Az autóval nagyobb gondunk nem adódott. Az egyik kábel zárlatot kapott, de másfél óra alatt megjavítottuk, majd a hűtőventilátorunk állt meg a nagy melegben, de kicseréltük a tönkrement alkatrészt, és folytattuk az utat — mondta Gyula.

István Mercije a harmadik túrát is kibírta, az autó úgy viselkedett a nehéz terepen, mint ha erre tervezték volna.

— Célba érkezés után az autót eladtam, mivel budapesti útitársaimnak időszűke miatt haza kellett repülniük, és egyedül kellett volna hazajönnöm vele. Így ez volt az utolsó túrája a Mercedesnek, sajnos meg kellett válnom tőle — mondta István.

A hatalmas hőség mellett az európai emberek számára kaotikus afrikai közlekedéssel is meg kellett küzdeniük a résztvevőknek.

— Mauritániában a piros villanyrendőrnél — ha egyáltalán működik — nem állnak meg a járművek, az autós a szembejövő sávból áttér az enyémbe, és tovább vezet, mintha mi sem történt volna. A rendőr mindent lát, de nem foglalkozik vele. Olyan ablak nélküli autóbuszt is láttunk, amelynek az eleje a megfelelő sávban haladt, a hátulja viszont kilengett a szemközti sávba — mesélte Rudolf.


Közös vacsora

Hozzátette, hogy Guineában politikai tüntetések mellett le kellett térniük az eredeti útvonalról, és 180 km-en át vörösagyaggal borított, vízátmosásokkal és lyukakkal teli szakaszon vezettek, ahol legfeljebb 10—15 km/h sebességgel haladtak. Nagyobb áruházakat nem sokat láttak, viszont kisebb, lemezből összerakott, boltnak nevezett bódékat annál többet, ahol csak a legszükségesebbeket, főleg kenyeret és vizet árulnak, számlát pedig egyáltalán nem adnak. A víz nem drága, a 2 literes kiszerelés ára 10-20 dinár körül van, a kenyér ára pedig szinte megegyezik az itthonival.

István elmondta, hogy a négy évvel ezelőtti állapotokhoz képest az afrikai országok bizony fejlődnek.

— Négy éve vizük sem volt, most viszont fúrt kutakat láttunk, és jó minőségű ivóvizet fogyaszthatnak az ott élők. Úgy tűnik, a villanyáram-szolgáltatás is megoldódik, hiszen több helyen propellereket telepítenek, szélmalmokat építenek. Voltak olyan falvak, amelyek néhány év alatt akkora fejlődésen mentek át, hogy fel sem ismertem őket. Mauritánia fővárosában legutóbb meg sem tudtunk mozdulni a szamárfogatoktól, most viszont mindössze kettőt láttunk belőlük. Az idén láttam legtöbbet Afrikából, és most éreztem leginkább az afrikai illatot a levegőben. Ezt érzékeltetni nem is nagyon lehet, ott kell lenni köztük, az ő levegőjüket szívni, betekinteni az életmódjukba. Az emberek nagyon kedvesek, segítőkészek, a turizmust még nem nagyon ismerik, most kezd kialakulni náluk. A gazdag afrikai állatvilágból varacskos disznókkal és örökké kíváncsi, az út mellett leskelődő majmokkal találkoztunk, a Szenegál folyó melletti mocsaras területen pedig krokodilok nyomaira bukkantunk. Voltak olyan szakaszok, ahol nem volt tanácsos elhagyni az autót — mondta.


Gregus Gyula és Gyurcsik Rudolf Freetownban, a célba érkezés után

A túra jótékonysági jellegű, és a szervezők az idén iskolai felszerelést, számítógépeket, laptopokat, varrógépeket vittek a lakosoknak, és fákat is ültettek. A zentai autósok gyermekruhaneművel, iskolai felszereléssel, íróeszközökkel, füzetekkel és különféle ajándékokkal lepték meg az afrikaiakat.

— A nagyobb csomagot Mauritánia legszegényebb részén, ahol sárból készült házakban élnek az emberek, egy nyolcgyermekes anyukának nyújtottuk át. Legjobb felnőttnek adni a csomagot, mert ő tudja, hogy kinek mire van szüksége. A felnőttek mellett a gyerekek is nagyon hálásak, mindennek, még egy marék cukorkának is nagyon tudnak örülni. Az egyik gyerek kapott egy müzliszeletet, a többiek odarohantak hozzá, ő pedig annyi részre osztotta azt a kis szeletet, amennyien voltak. A szegénység és a nélkülözés ellenére egyáltalán nem önzőek — mondta Gyula.

A túrát teljesítőknek pazar fogadtatásban volt részük. Sierra Leonéba érve a lezárt, négysávos főúton 80 kilométert haladtak a labdarúgó-stadionig, miközben rengeteg ember az út mellett integetett nekik, és ünnepelte a távot teljesítő hősöket. A stadionban ebéd és hűtött ital várta az autósokat.

Mindhárman felejthetetlen élményekkel és tapasztalatokkal felvértezve tértek haza, hiszen Afrika egy teljesen más világ. István két év múlva negyedszer, Yugóval vagy Zastava 101-gyel vágna neki a túrának, Rudolf és Gyula pedig a 2022. évi futamot kihagyná, és legközelebb 2024-ben indulna el a sivatagi túrán.


Bús István a marrákesi piacon


Varacskos disznók valahol Afrikában

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Riport rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink