A Budapest Ritmo is az a fesztivál, amelyet azért szeretek, mert olyan zenei csemegéket tálal, amelyekről előtte még soha nem hallottam. Új előadókat sorakoztat fel előttem a világ elképesztően színes zenei palettájáról. Meglepő fúziók, különleges dallamok, táncra késztető ritmusok. A koncertek mellett számos szakmai program, filmvetítések, networking várta azokat, akik az idén is érezték a Ritmót.
A legjobban várt koncert számomra a Klapa Ošjak volt, hiszen ha a dalmát többszólamú éneklésről, azaz a klapáról van szó, ők legendák. Oliver Dragojević is több nyarat töltött Toncsi bácsi éttermének belső kis asztala mellett Vela Lukában, hogy kortyoljon egyet a hűsító háziborból, s együtt énekeljen velük. A tagok ötven éve énekelnek együtt, hangjukban ott hullámzik egy csónak a tengeren, s ott remeg Dalmácia minden olajbogyója és levendulája. Korčula szigetéről utaztak egészen Budapestig. Néhány éve találkoztam velük először, amikor a Hangvető csapatát elkísértem, hogy dokumentumfilmet forgasson róluk, és már akkor beleszerettem a csapatba. A Dallamok, akik vagyunk című film bemutatóját is a Budapest Ritmo keretében tartották meg. A zenei dokumentumsorozat további részeit is kíváncsian várom.
Fotó: Kállai Tóth Anett
A fesztivál pénteki napján még két koncertbe hallgattunk bele, az ukrán Dagadana az elektronikus zenét vegyíti a hagyományos ukrán népzenével, némi jazzel, és mindezt megkoronázza némi kétszólamú énekléssel. A közönséget sem volt nehéz közös éneklésre bírni, mindenki tudja, hogyan kell ejteni azt, hogy nazdarovlje. A név a két énekes lány nevéből fonódik össze, ők Daga és Dana. Egyikük lengyel, a másik ukrán, s a jelek szerint a két nép zenéjében bizony vannak hasonlóságok, hiszen könnyen összefűzték őket.
Az estet számunkra Corina Sîrghi és bandája zárta, aki finom énekhangjával Romániába vitt bennünket, egészen vissza a ’20-as, ’30-as évek bukaresti éjszakájába, majd onnan egy kisebb ugrással a ’90-es évek mahalabulijaiba. A zenekart a román lăutar muzsika iránti rajongás hívta életre, szeretnék a műfaj fénykorát és nagy előadóit megidézni, szíveket vigasztalni.
Klapa Osjak (fotó: Szerda Zsófi)
A szombati napot egy egész estés dokumentumfilmmel indítottam, mely a világhírű Cesária Évora életét mutatta be. Egészen megrázó volt megtudni részleteket a mindennapjaiból, hallani néhány őszinte vallomást tőle, aki talán soha nem értette igazán a körülötte kialakult felhajtást, és nem is viselkedett sztárként. Egyik kedvenc jelenetemben egy újságíró faggatja, s azt kérdi tőle: mi a legnagyobb álma? Mire Cesária: nincsenek álmaim, mi a következő kérdés?
A sok koncert közül a záróest abszolút győztese számomra a Fanfara Station volt. Transz és darbuka, különféle furulyák, Marokkó és Tunézia hangján megszólaló multiinstrumentalista énekes, Marzouk Mejri, akit egy jelentős fuvósszekció kísér Charles Ferris személyében (trombita, trombon, szaxofon), és mert az alapokra is szükség van, Ghiaccioli e Branzini ül a DJ-pultnál, s olyan ritmusokkal csal táncba, hogy nem lehet nemet mondani, az elejétől a végéig táncol a fesztivál közönsége. Olyan erős koncertet adott a Fanfara Station, hogy az azt követő bandákba már csak belehallgattunk. Egy kis katalán kortárs jazz, Magalí Sare és Manel Fortià duójának koncertje, valamint Monsieur Doumani és az Óperentzia pszichedelikus utazásra invitál, de egy kicsit még Afrikában ragadtam.
Klapa Osjak (fotó: Szerda Zsófi)
Fotó: Pesthy Márton
Dagadana (fotó: Pesthy Márton)
(Fotó: Szerda Zsófi)
Fotó: Hirling Bálint
Fanfara Station (fotó: Pesthy Márton)
(Fotó: Szerda Zsófi)
