A legliberálisabb arab országok egyike. Mindenkit szeretettel fogadnak, és nem a gazdag európai vagy amerikai, pénzes turistát látják bennünk. Egyvalamit azonban mindennél nagyobb becsben tartanak – ez pedig nem más, mint a zaytun, vagyis az olajfa.
Sok arab országban megfordultam már, és megtanultam, hogy nem a legszerencsésebb dolog szóba elegyedni a helyiekkel, mert valami kacatot biztosan rám akarnak sózni. Alkudni kell velük, mert ezzel lényegében értékeljük a portékájukat. Minél többet adunk érte, az annál többet ér az ő szemükben. A licitálást pedig nem lehet két szóban elintézni. Ezért úgy vágtam neki Tunéziának, hogy néma leszek. Próbálkoztak szegények angolul, franciául és arabul is, kérdezték, honnan jöttem. Elhangzott egy-két lengyel, szerb, orosz és magyar szó is. A némaságom egy ideig működött, de amikor jópofán azt mondták rám, hogy Rambo, mások, hogy big boss (nagyfőnök), megint mások pedig a fülcimpájukat húzogatták, jelezvén számomra, hogy mondanak valamit, nem tudtam tovább játszani a süketet. Hát ilyen barátságos nép a tunéziai.
Tunézia a fűszerek hazája
Az arabokra egyébként az is jellemző, hogy egyáltalán nem zavarja őket a szemét. Természetes náluk, hogy az utca túloldala, a vasúti töltés vagy a szomszéd telke nyilvános szemétlerakó. Rengeteg építkezési törmelék, műanyag, alkatrész, hűtőszekrény tarkítja a vidéket. Egyvalamiről viszont elmondható, hogy szemétmentes: az olajfaültetvények. Ezeket a ligeteket különleges becsben tartják, amolyan szent helyekként tisztelik őket. Mindenki parcellája sok-sok éves, hatalmas medvekaktuszokkal van körülvéve. A fák alatt a talajt rendszeresen művelik, de kizárólag mechanikai módon. Vegyszert nem használnak sem a gyomirtásban, sem a növényvédelemben.
Az el-dzsem-i amfiteátrum
Tunézia a világ öt legnagyobb olajbogyó- és értelemszerűen olívaolaj-előállítójának egyike. Világviszonylatban nagy a kereslet a tunéziai olíva iránt, mivel ez garantáltan vegyszermentes. Az ország északi fele (50-60%-a) termékeny. Itt növénytermesztéssel és juhtenyésztéssel foglalkoznak. Számos gazdának van néhány fóliasátra, melyekben paradicsomot, uborkát, hagymát, burgonyát és cukkinit termeszt. Ezek a zöldségfélék teszik ki a tunéziaiak étrendjének jelentős részét. Emellett rengeteg tojást és baromfit (csirke és pulyka) is fogyasztanak. Mindennapi étel náluk a csirkepaprikás rizzsel. Muzulmánok lévén sertést nem esznek, de bárányt és birkahúst annál többet. Láttam érdekes birkavásárokat: a gazda elővezeti egy bekerített akolba az eladásra szánt jószágot, a vevők pedig körbeveszik a drótkerítést, és elkezdődik a licit. A magasban legyezik a pénzt, jelezvén, hogy komoly vevők. A licit akár 10 percig is eltarthat, és általában a leghangosabb érdeklődő viszi el a jószágot, nem pedig az, aki a legtöbbet kínálja érte. Az ország déli része egy egészen más világ. Itt már megjelennek a Szahara északi dűnéi, és a berber karavánokon kívül más nemigen van.
Hintó, arab módra
A tunéziaiak arabok, de büszkék a berber gyökereikre. Az arabok a VII. században jelentek meg, a berber nomádok viszont 5000 éve járják karavánjaikkal az észak-afrikai vidéket. Minden berberre jellemző az alacsony termet, a kerek arc, a tengerkék szem és a barátságos mosoly. Öt évezredes történelmük alatt számos hódító leigázta őket, de mindig alkalmazkodtak az új helyzethez. Így élhették túl a föníciaiakat, a rómaiakat, az iszlám dinasztiákat, Bizáncot és végül a franciákat. A francia mentalitás egyébként a mai napig érezhető Tunéziában. Határozott véleményük van a világ dolgairól, adnak az eleganciára, szeretik a hasukat. A legtöbb arab egy bölcs öregúr benyomását kelti. Vasalt nadrágban és fehér ingben mennek el otthonról. A hétvégi rituálé része a borbélyhoz járás. Ez nem maradhat ki egyetlen muzulmán férfinél sem. A francia gyarmati időkből maradt fent a legalább egy idegen nyelv ismerete (leggyakrabban a francia és/vagy az angol), valamint az arab világban nagynak számító írástudási arány. Az ország 1956-ban nyerte el függetlenségét Franciaországtól. A gyarmati uralom alóli felszabadulás békésen ment végbe Habib Burgiba irányítása alatt. Ő lett a független Tunézia első és örökös elnöke. Az ő ideje alatt Tunézia az el nem kötelezett országok egyik meghatározó szereplője volt. Harmincéves uralmát utolsó miniszterelnöke döntötte meg, aki alkalmatlanná nyilvánította őt az ország vezetésére. Az ország első elnöke szülővárosában, Monasztirban nyugszik az állam legszebb mauzóleumában.
A nemzet fája
A függetlenség elnyerése óta Tunézia minden vezetőjének kiemelten fontos a turisták odacsalogatása. Ezt csak úgy tudják elérni, ha országuk biztonságos, megfelelő az infrastruktúrája, a helyiek pedig jó házigazdák. Ez mind így is van. Tunézia keleti partvidékén néhány évtizede egy több kilométer hosszú, modern város emelkedett ki a sivatagi homokból Hammamet régióban, a fővárostól kb. 100 kilométerre délre. Ez a turistaparadicsom a nyugati emberek igényei szerint épült. Akik viszont az arab mindennapokba szeretnének betekinteni, azok az északon lévő Bizertében vagy Hammamettől délebben keressenek hotelt. A Sousse–Mahdia sávban is számos szálloda várja a külföldieket. Ebben a régióban három nagyobb város medinája is csalogatja a turistákat. A településeket egy csaknem 80 km hosszú vasútvonal köti össze. Végállomástól végállomásig kb. 80 dinárba kerül a jegy. Létezik ugyan menetrend, de a vonat akkor jön, amikor odaér. Autóbuszos közlekedés nincs az országban. A távolsági járatokat luázsok (louage) teljesítik. Ezek nyolc férőhelyes, keleti kisbuszok. Nekik sincs menetrendjük, akkor indulnak, amikor megvan a nyolc utas. Ha valaki siet, akkor kifizetheti a szabad ülőhelyeket, és máris indul a járgány. Annak ellenére, hogy olcsó az üzemanyag, meglepően kevés autó közlekedik Tunézia útjain. Motorból viszont annál több, és rengetegen francia vagy olasz rendszámtábla látható, ezek feltehetően lopottak.
A szállodák teljes ellátást kínálnak
El-Dzsem városában maradt fent a Római Birodalom egyik legnagyobb amfiteátruma, mely világörökségi védelem alatt áll. Szintén az UNESCO-listán van több tunéziai város ókori medinája, Dzserba szigetének több városa és Karthágó romjai. Tunéziára jellemző még a rengeteg csempe, az illatos fűszerek és az ékszerek. A medinák kacskaringós kisutcáiban egymást érik a fűszerárusok. Mindenki árul datolyát, sáfrányt, borsot, ánizst, koriandert, köményt, kurkumát, fahéjat, gyömbért, szegfűszeget, szerecsendiót és számunkra ismeretlen magokat. Leghíresebb ételízesítőjük a harissa nevű fűszerpaprika, mely számos fogás elkészítéséhez nélkülözhetetlen. A tunéziaiak ismertek a szőnyegszövésről és a kézművesüzemekről is. Karavánszerájaikban különleges teákkal és kávékkal lehet elviselhetőbbé tenni az afrikai forróságot.
