Palicson mutatták be a kötetet. Timi a családjával néhány éve költözött ide, így Emőke arra volt kíváncsi, kialakult-e már benne egyfajta palicsi identitás.

— Amíg nem laktunk itt, azt mondogattuk, hogy nem értjük a palicsiakat, hiszen mi, ha itt laknánk, mindennap kimennénk a partra, hát ideköltöztünk, és bizony nem megyünk ki mi sem mindennap. 2020-ban költöztünk ide, renováltunk a járvány idején, így először a házhoz kezdtünk kötődni. Volt abban is egy izgalom, hogy nem ismernek, én sem ismerek sok mindenkit, de gyorsan kiderült, hogy nagyon sok ismerős, barát lakik itt. A palicsi identitás nekem nem a víztoronnyal, a természettel jött, hanem az óvodával, sok új embert ismertünk meg itt — mesélte.

A következő kérdés a kötet címére vonatkozott, hiszen, mint Emőke kiemelte, a vízmotívum az előző két kötetében is hangsúlyos volt, s a nőiség jut eszünkbe róla, ha elemezni próbáljuk. A Moldvában az áradó folyó képe és az életbe belefáradt anya alakja mosódik össze, mert mindkettő maga alá dobja a hozzá közel állókat, akik elvesznek alatta — foglalta össze. A címválasztásról Timi elmondta, a kötet női elbeszélője ha pánikrohamai vannak, mindig Smetana Moldvájához fordul, ez józanítja ki, ettől lesz ismét önmaga, ez több történetben is visszaköszön, másrészt az ambivalens szülőkép az, ami hangsúlyos a könyvben.

— Engem nagyon bolygat az, hogy mennyire ezerarcúak tudunk lenni mi, szülők. Tudunk lenni menedék és veszélyzóna is. Tudunk ölelni, de ütni is, és sokszor nüanszok választanak el egy pofontól vagy egy megnyugtató öleléstől. A víz is ilyen. Érdekes volt ezzel játszani. Az ember tud bántalmazó és szerető is lenni, tehát ugyanannyira kiszámíthatatlan, mint a víz — osztotta meg velünk a szerző, majd Emőke a Moldva anyafiguráját említette, aki egy labilis nő, a körülményei miatt nehezen is lehetne stabil, mélyszegénységben, bántalmazó kapcsolatban él, szerinte egy picit olyan szereplő, akivel nehéz azonosulni. Timi a női elbeszélőről mesélt, a lányról, aki azzal küzd fiatal korában és fiatal felnőtt korában, hogy nem akarták, nem vágyott gyermek, hanem egy becsúszott élet. — Nagyon nehéz lehet fiatalon életben maradni annak ellenére, hogy nem akartak. Mindenkinek vannak traumái, s a pszichológusok is mindig arról beszélnek, hogy az első három év nagyon fontos. Bosszant, amikor a családot mint mikroközösséget semmibe vesszük, azt gondoljuk, nem fontos, ami azon belül történik, hiszen a társadalom egyénekből áll, pedig nem mindegy, milyen családból jövünk. A kisregényben egy bántalmazó családba utazik vissza az elbeszélő, s ez a fajta kiszolgáltatottság, hogy gyerekként nem játszom, hanem megpróbálom a gyerekkort túlélni, ez egy olyan mínusz, amelyből nagyon nehéz nullára visszajönni, majd abból pluszt kovácsolni. A női elbeszélőm egy testvér a három közül, aki elmeséli anyukája hangulatingadozásait, hogy bántalmazta őket, s hogy ez a romboló környezet, amelyben növekedni próbál, mennyi félelmet szül az életében — ismerkedtünk a karakterekkel, majd arról mesélt, érdekes volt számára megfigyelni magán és a generációján, hogy mindenkinek vannak kisebb-nagyobb traumái, melyeket szülőként máshogy szeretne csinálni. A könyvben szereplő fiatal felnőtt nő is azon gondolkodik, milyen anya lesz, ha saját magáért nem tud felelősséget vállalni. Hangsúlyozta, nagyon fontos a traumafeldolgozás, le kell menni a legaljára, szembenézni a legsötétebb dolgokkal, hogy később tudjunk egészséges párkapcsolatot kialakítani, gyermeket nevelni.

Ha valaki autofikcióként olvassa a kötetet, zavar-e, ha ráolvassa a fejedre, és azt mondja, hogy a Moldvában szereplő anya a te anyukád? — érkezett az újabb kérdés. 

Timi elmondta, nem zavarja, döntse el az olvasó maga, de a könyv nem egy napló, nem önéletrajzi kisregény, sok a fikció, s számára az bőven elég, ha ő tudja, mi igaz, mi nem.

Az újabb kérdés arra vonatkozott, hogyan lehet kiküszöbölni, hogy felnőttként dacos kisgyerekké váljunk, aki örökké dacol mérgező szüleivel, és hogyan lehet egészséges módon megküzdeni azzal, ami gyerekkorunkban történt velünk. Timi szerint vékony a határ, nem szabad átesni a ló túloldalára, s ha elcsattan egy pofon, rögtön azt mondani, úristen, olyan vagyok, mint apám, vagy mint anyám. Nem szabad összemosni a dolgokat.

— Itt látom fontosnak, hogy foglalkozzunk saját múltunkkal, és megtaláljuk saját megküzdési stratégiáinkat. Forduljunk szakemberhez, vagy ha nincs rá keret, ott a sport, a művészetek — mondta.

Arra, hogy mi adhat erőt, honnan az emberben az életigenlés, Timi annyit válaszolt, hogy a könyv is ott kezd felívelni, amikor az elbeszélő már nem lesz egyedül, hiszen találkozik valakivel, aki szereti őt. Itt már megindul a nulláról a plusz felé. Az életigenlés belénk van kódolva, s hisszük, hogy egyszer majd fel tudjuk emelni a fejünket, nem maradunk abban a zárkában, amelyben élünk. A lelki ellenálló képesség ugyanis edzés közben érkezik meg, nem feltétlenül van meg mindenkiben.

— A kötet elején valahol le is van írva, hogy annyira rossz a gyerekkor, az élet első öt-tíz éve, hogy ettől már csak jobb lehet. Csak ezt kell kibírni. Számomra nagyon szomorú tény, hogy tényleg élnek így gyerekek, akik csak szeretnék túlélni a gyerekkort, az éjszaka számukra a menedék, amíg apa és anya alszik — osztotta meg gondolatait a szerző.

A beszélgetés vége felé közeledve a kötet felépítéséről is szót ejtettek. A szöveg a műfaji megjelölése szerint kisregény, de vannak benne zárójeles részek, melyek az anya viselkedését írják le, vannak szabadon áramló prózai betétek, melyek a lány szavait tükrözik, és versek is. Az írás folyamatának kulisszatitkai kapcsán Timi elmondta, hogy a zárójeles részek, az anyaképek voltak meg először.

— Nem titok, Esterházy Péter Egy nő című könyve volt rám akkoriban nagy hatással, hogy milyen sokféle lehet egy nő, így a sokszínű anya indította a prózai mű megírását. Valahogy adta magát, hogy minden anyakép az utána következő történet előszobája. Így válogattuk össze Bakos Petra szerkesztővel a szövegtesteket. A versek a legvégén kerültek bele. Azt éreztük, majdnem kész a szöveg, de még kell valami. S ott voltak ezek a versek a számítógépemen, hangulatukban bele tudtak helyezkedni a könyvbe. Ezekre úgy tekintek, mint belső monológokra. Azért is jók a versek, mert meg lehet közben pihenni, lélegzetet venni — hallottuk a könyv formai felépítéséről.

Timi a Moldva írása közben párhuzamosan dolgozott egy másik köteten is. Emőke arra kérdezett rá, hogy ezeknek tematikusan van-e közük egymáshoz.

— Azért volt nehéz a Moldvát írni, mert ha verset ír az ember, vannak költői képek a fejében, egy szókapcsolat, sokszor a cím is, s azzal a lendülettel ül a számítógép elé, hogy azt megírja. A Moldva esetében ahhoz, hogy fel tudjam venni a hangulatot, történeti szálat, el kellett olvasni az előző öt-tíz oldalt, és kisgyerekes szülőként néha csak fél órád van erre. A Mancs Őrjárat közben is próbáltam írni, de nem volt támogató a közeg. (Nevet.) Amikor nem tudtam prózát írni, akkor nyúltam a következő verseskötethez, mert számomra egyszerűbb verset írni.

A Fehér zaj című kézirata elnyerte az NKA ösztöndíját, így készül az új verseskötete, mely rokonságot mutat a Moldva tematikájával. A központi szerepben a gyermeküket egyedül nevelő szülők lesznek, akik sokszor magukra vannak hagyva.

Emőke a hallottakat összegezve kiemelte, egyértelmű a vonal, melyen Timi mozog, olyan hívószavakat mond, hogy szülőség, szegénység, nehézségek, mondhatni, felkarolta azok ügyét, akik nem tudnak beszélni. A szerző elmondása szerint ez nem szándékos, de tény, hogy számára nincs fontosabb a család egységénél, és bosszantja, hogy a család nem közügy, és nincsenek meg a megfelelő támogatások, pedig ezer módja lehetne állami szinten megoldani, hogy ezekben a krízisekben segítsünk akár szülőnek, akár gyereknek.

— Megváltozott a világ, felgyorsult minden, nem nagycsaládban élünk, a nagyszülők sokszor más városban, országban élnek, azt látom, hogy a szülők elmagányosodtak, a fókusz eltolódott, sokszor a munka miatt már csak az alvó gyerek mellé esünk. Mindenkinek más krízise van szülőként, s ezek támogatására kevés lehetőség van. Nincs segítség, nincs kihez fordulni, főleg, ha nincs rá anyagi keretünk sem — hangsúlyozta a problémát Timi.

S hogy ő hogyan lazít, hogyan nyugtatja meg magát? Például tornával.

— Azt szoktam mondani a férjemnek, hogy nincs baj, csak azért vagyok ingerült, mert aznap még nem edzettem. Én, ha kell, a folyosón is lenyomom a 20 perces edzésem, ez nagyon fontos. A másik pedig, hogy legyünk egy kicsit egyedül. Nálunk ez működik, de ehhez kell egy jó társ is. 10 percre elmegyek zenét hallgatni, amíg a gyerekek kint apával játszanak. Attól, hogy az ember szülővé válik, még meg kell húzni azt a határt, amiben ő is jól érzi magát, mert nem csak abból áll a szülőség, hogy szeretünk, gondoskodunk, ápolunk, kiszolgálunk, nekünk is szükségünk van dolgokra. Ha ugyanis anya jól van, akkor mindenki jól van. S ott az olvasás. Ha azt veszem magamon észre, hogy felnagyítom a problémákat, mindig rájövök, hogy már két napja nem olvastam. Ezt éjszaka teszem meg, s ilyenkor, olvasás közben, a saját életem kicsit kisebb lesz, bele tudom képzelni magam más helyzetébe — fejezte be a beszélgetést Timi, majd az estet lezáró csellószó után könyveit dedikálta a közönségnek.