* Miért vágtál bele? És miért éppen itt?  

— 2006-ban megalapítottunk egy civil szervezetet, a Junior Music Studiót, ebből jött létre a szabadkai jazz szak. Fiatalokkal foglalkoztunk, privát órákat tartottunk, zenekarok alakultak. Az utóbbi öt évben Željko Samardžićtyal turnéztam, rengeteget utaztam, Amerika, Európa, az Ex-Jugoszlávia országai, s amikor tavaly vége lett, szerettem volna valamit csinálni, eldöntöttem, nyitok egy klubot. Egy barátom javaslatára néztem meg a jelenlegi teret, és már amikor beléptem, láttam magam előtt a képet, melyet most te is látsz, s én is ezt éreztem. Hogy de jó itt! Már akkor láttam, hogy mi lehet belőle. Lassan elkezdtem berendezni, a székeket ajándékba kaptam, ez a pad például a sajátom. Sok embert ismerek, és mindenki segíteni akart. És mivel én is zenével foglalkozom, ismerem ezt a világot, tudom, hogyan gondolkoznak a zenészek, a koncertszervezők, a menedzserek.  

* Székeken kívül egy klubnak szüksége van még például technikára.

— Pap Jánossal, mondhatni, ketten csináljuk az egészet, a technika nagy részét ugyanis ő adja kölcsön, ráadásul felszerelt a terembe öt kamerát, így ennek köszönhetőn hangot és képet is fel tudunk venni, így a koncerteket rögzítjük. Már most több mint ötven koncertünk van felvéve profi minőségben. Egy archívumot üzemeltetünk, és remélem, lesz még több száz koncertfelvételünk. Hogy ezzel mi a terv? Vannak ötletek, de ahhoz kellenek a támogatók. Ez azonban már most önmagában is érték, hiszen ha száz év múlva valaki végignézi, látni fogja, hogy ebben az időszakban milyen aktív zenei élet folyt a JMS Klubban, Szabadkán.

* Jól érzem, hogy a szívednek jó nagy csücske ez a város?

— Lokálpatrióta vagyok, igen, és nagyon szeretem Szabadkát. A város persze elég zárt, depresszió, homok, de meg kell és meg lehet találni egy/vagy több párhuzamos univerzumot, én több mint harminc éve ebben/ezekben élek. Ha valaki külföldről érkezik a JMS Klubba, annak én leszek az első itteni, akivel találkozik, így hát valamilyen értelemben Szabadka nagykövete vagyok, és fontos az első benyomás. Eddig mindenki, aki itt járt, pozitívan nyilatkozott.

* A programok hogyan állnak össze? Te válogatsz és keresel meg zenekarokat?

— Inkább fordítva működik, a menedzserek vagy a zenekarok keresnek meg, melyek a környéken turnéznak, és befogadóhelyet keresnek. Jelenleg Szabadkán szerintem ez az egyetlen olyan klub, amely minőségi élő zenét, zenekarokat fogad be. De nem csak a koncertekre szeretnék fókuszálni, volt itt már filmvetítés is, és a múlt héten keresett meg egy fiatal színész, aki a monodrámájának keresett helyszínt. Én mindenre nyitott vagyok. Szeretném befogadóhelyként üzemeltetni a JMS Klubot. A jazz, a rock/blues, a world music és a tribute stílusok képviseltetik magukat, volt három nyilvános órája a Szabadkai Zeneiskola jazz szakának, és szeretnék beszélni az igazgatónővel, hogy nyissunk a klasszikus zene irányába is.

* Miből finanszírozod az itt fellépő zenekarokat?

— Nyitottan kommunikálok velük. Az elején elmondom, hogy a jegybevételt tudom felkínálni, mi nem vagyunk alapítvány, nincs erre külön büdzsénk. Én pedig zsebből nem is akarok senkit kifizetni, ráadásul nem is lenne miből. (Nevet.) Én ezen nem keresek semmit, nincs bevételem, nem ebből fogok tehát meggazdagodni. Akinek a fenti feltétel nem felel meg, az nem is jön el fellépni. S ez is rendben van. Ami szerintem nagyobb gond, hogy az emberek Szabadkán mintha még mindig nem szokták volna meg, hogy egy koncertért is fizetni kell.

* Ki a törzsközönséged?

— Ezt nem tudnám meghatározni. Azok, akik szeretik a jó zenét. Fiatalok, idősek egyaránt. Magyarok, szerbek, bunyevácok stb. Mi, zenészek egy vertikális generáció vagyunk, mindegy, hogy valaki tizenöt vagy nyolcvanöt éves, a zenében a legfontosabb, hogy megtaláld benne magad. Volt itt horvát zenekar, japán, amerikai, olasz, francia, macedón, de teret kapnak a szabadkai zenészek is.

* Van-e segítséged, vagy mindent egyedül csinálsz?

— Egyedül csinálom, de szeretném, ha az emberek, a közönség és a zenekarok alakítanák a hely szellemiségét. Én csak takarítom a toalettet, mosom a padlót, kábelezem a zenekart, végzem a technikai dolgokat, rendelem az italokat, reklámozom a koncerteket. Tíz projektum ügyében pályáztunk, de a jelenlegi helyzetben természetesen válaszra sem méltattak — remélem, előbb-utóbb észrevesz és támogat majd bennünket a város vagy a tartomány. De van mit ennem, van hol aludnom, addig nem aggódom. Én nagyon hiszek ebben, és lehet, hogy tíz év múlva nevetni fogok ezeken a mondataimon, de pillanatnyilag ezt érzem.

* A klub nagyon jó helyen van, közel a központhoz, ez is fontos, azt gondolom.

— Ez óriási plusz. Akit nagyon érdekel, eljön. Nekem nem az a célom, hogy a fülüknél fogva rángassam ide az embereket. Azt akarom elérni, hogy akiket valóban érdekelnek ezek az együttesek, zenei műfajok, azok ideszokjanak. 

* Nagyon jól működő plakátjaitok vannak, egységes színvilággal — az ember azonnal tudja róluk, hogy a JMS Klub koncertjét hirdetik.

— Igen, ezt már mások is mondták. Ez Larisa Ivankovićnak köszönhető. Ő készítette el az alapot, és bár majdnem egyformák a plakátok meg a reklámképek, mindegyiken van valami, ami egy picit más, mint az előző. Fontos a marketing, én korábban nem értettem hozzá, de lassan ezt is megtanulom.

* Van olyan zenei stílus, amelyet nem engednél be?

— Igazából nincs. A rap, a hiphop is belefér, jöhet DJ is, a lényeg valóban csak az, hogy eredeti legyen, és minőségi. Előbb mindig meghallgatom egy-egy zenekar anyagát, az alapján döntök, de egy bizonyos szint alá persze nem szeretnék menni. Ha viszont esetleg arra gondolsz, hogy lesz-e itt például a klasszikus értelemben vett turbofolk, azt kell válaszolnom, ez nem valószínű, de folk, azaz etno zene igen.

* Hiánypótló a JMS Klub. Végre ismét van egy jó koncerthelyszín Szabadkán. 

— Hiányoznak Szabadkáról az ilyen jellegű helyek. Én harminc éve figyelem, hogy amint létrejön egy új hely, a kérdés mindig az, mikor fog megszűnni. Ott volt a Haustor, aztán a Cortex, a Studio 11, az Orient, a régi Klein House, a Bass Bar, a Grunf, a Sly Disco Club, a Mladost — mind bezártak. És nekem van is egy elképzelésem, hogy ez miért van így: mi, akik szeretjük a művészetet, igazából talán nem is értjük a környezetünket, nem tudjuk, hol is élünk valójában. Merthogy ez a Balkán. Nem azt mondom, hogy ez jó vagy rossz, de tény. Soha nem leszünk többségben mi, művészetkedvelők. Ezt el kell fogadni és fel kell fogni. Nekem ebbe a kis klubba nem is kell ezer ember, csak harminc. És ha Szabadkán ennyit nem tudunk találni, akkor valóban nagy a baj. Viszont sokat változott a város az elmúlt évek során. Mindig emlegetjük Ljubiša Ristić korszakát, aki idejött, és csodát tett, aztán távozott, és tönkre is ment az egész. Mindig kell valaki, aki valahonnan jön, és csinál valamit. Sok nemzet él itt együtt, multikulti a város, ami nagyon jó, itt van mindenki saját nemzeti tanácsa, ez is nagyszerű, de jó volna elkezdeni közösen gondolkozni, mert ez egy kisváros, mely csak így működhet. Ha ez megtörténik, Szabadka egy kulturális oázissá változhat.

Fotó: A szerző felvételei

* A kultúrára mindig kevesebb pénz jut, ez nem újdonság.

— Nem újdonság, persze, de ez a világon mindenhol így van, csak máshol több a pénz mindenre. Londonban nincs egy nagy nemzeti színház vagy filharmónia, ahol nyugdíjas koráig dolgozik a színész vagy a zenész, van viszont sok kis színház, magántársulat, melyek egy évre előre eladják a jegyeket az előadásaikra, saját pénzből működnek tehát. Ezt itt még nem lehet megcsinálni. Én sokat utaztam életem során, azt hittem, utazni kell, mert ott van valahol, amit én keresek az életemben. De nem találtam meg, és rájöttem, hogy fordítva is lehet gondolkozni, Szabadkán lenni, és ide elhozni a világot. 

* S így megfordítva megtaláltad, amit kerestél?

— Nem. De lehet, hogy életem végéig nem is találom meg. És ennek örülök. Mert keresni jó. Mindig van egy jobb és egy bal oldal, a te dolgod megtalálni a közepet, és azon az úton végigmenni. Én ezen az úton már sok mindent találtam. Például mindig szerettem volna New Yorkban, Los Angelesben játszani, azt hittem, ha ott játszom, boldogabb leszek. Játszottam, de nem lettem boldogabb. Attól viszont boldog vagyok, ha lefekszem, és hét órát tudok aludni. Máshogy látom már a dolgokat, mint fiatal koromban. A jelenben akarok élni. Sok ember agyal azon, hogy mi volt, vagy mi jön. De a múlt valahol hátul van, a jövő pedig elöl, egyik sem itt és most, elfelejtjük megélni a pillanatot. Persze én is tervezek, és azon is agyalok, mit rontottam el, de ezen igyekszem minél kevesebbet gondolkodni.

* Zenészként akkor most visszavonultál egy időre?

— Most kevesebb időm jut a zenélésre, de jól is esik ez a szünet. Itt a klubban be szoktam szállni a zenekarokhoz, ha szükségük van basszusgitárosra, de kisebb triókban, kvartettekben is játszom, főleg jazzt. Ha sok pénzed van, elhiszed magadról, hogy nagyon jó vagy, de ez csapda, mert még több lóvé kell, és még nagyobb lesz az egód. Én most Szabadkán akarok élni, és vezetni ezt a klubot. Amikor este lefekszem, ezzel a klubbal a gondolataimban térek nyugovóra, s amikor felkelek, örülök, mert aznap koncert lesz, vagy mert interjúzni fogsz velem, mert minden nap más, és ezt imádom. Nem tudnék egy cégben dolgozni, ahol csak azt várnám, mikor lesz vége a munkaidőmnek. Persze a számlák nem tűnnek el, s a pénz, mely hó végén marad, miután mindent kifizet az ember, nem túl sok, de szerintem éppen ezért kár is rajta idegeskedni. Ezért is ragadnak be sokan egy munkahelyre nyugdíjas korukig. Aztán ahogy öregszenek, egyre kevesebb idejük marad álmodni, a maradék álmok pedig lassan meg is fakulnak, aztán már csak azt kérdik maguktól, jaj, miért is nem csináltam meg ezt és ezt?! Hát én ezért vágtam bele, hogy ezt a kérdést soha ne tegyem fel magamnak. Hogy mit hoz a jövő? Nem tudom, de majd improvizálok, mert ez is olyan, mint a jazz.