* Beköltöztetek az új épületbe. Otthon érzed már benne magad?

– Annyi évig hallgattuk a meséket a költözés dátumáról, hogy én már úgy voltam vele, hiszem, ha látom, de megtörtént. Nagyon fura volt bemenni egy úgyszólván teljesen új épületbe, melynek még nincs lelke. Mindenki a háta közepére kívánta már a Mladostot a fűtetlenségével, de azt a helyet az évek során belaktuk, a miénk volt. Akármilyen fura, ott otthon éreztem magam, még ha nem is volt öltözőnk és normális toalett. Ide bementünk, és hatalmába kerített egy érzés, hogy én most otthon vagyok? Örülnöm kell? Hála istennek, ez hamar elmúlt, mert rögtön elkezdtünk ott próbálni. S nem azt mondom, hogy belaktuk, ahhoz néhány év kell, de már nem érzem idegennek az épületet. Az elején az is megtörtént, hogy elvesztem, nem tudtam, melyik folyosón, melyik emeleten vagyunk, mert óriási az épület. Nagyon elégedett vagyok, hiszen akkora próbatermünk van, hogy szinte megegyezik a színpad területével, és végre olyan jók a körülmények, hogy például be lehet hozni egy díszletet, mely később is ugyanakkora lesz, és végre van öltözőnk, ahol emberi körülmények között lehet öltözni, tusolni stb.

* És milyennek látod a színpadot, melyet sok kritika ért?

– Én sok fantáziát látok ebben a kísérleti teremben. Igen, mindenki a díszes, vörös, páholyos termet várta, melynek, ha majd egyszer meglesz, szintén örülünk, de ennek a térnek nagyon sok jó adottsága van, lehet mozgatni a nézőteret, az egész olyan, mint egy doboz LEGO kocka. Sok minden működik, viszont vannak technikai gondok, melyek szembejöttek a Chicago próbafolyamata során. A színház ugyanis nem a kellő fény- és hangtechnikába fektetett, annak ellenére, hogy volt egy szakember, aki összeállított egy listát, mire lenne szükség. Ehhez képest olyan lámpákkal találtuk szemben magunkat a főpróbahét első napján, amelyek fénye nem ért el a színpadig, úgyhogy bérelni kellett lámpákat. Én hiszem, hogy előbb-utóbb valami konszenzusra fognak jutni, mert így nem lehet működni.

* Reméljük, ez is megoldódik. És hogyan érzed magad a társulatban? Már jó régóta itt vagy.

– Igen, már több a nálam fiatalabb színész, mint az idősebb. Én fiatal színésznek érzem magam, de lehet, már nem vagyok az. (Nevet.) Örülök neki, hogy folyamatosan frissül a társulat, jó energiákat hoznak be a fiatalok, és kell is a friss lendület. Egyúttal amikor ide szerződtem, mi voltunk a kicsik, és valamiféle biztonságot adott a tény, hogy itt vannak a nagyok, a tapasztalt kollégák, akik segítenek, akikre lehet támaszkodni, akik példát mutattak. S persze ők továbbra is itt vannak, de most már én is érzem annak a felelősségnek a súlyát, hogy egy kicsit én is közéjük tartozom, ideje tehát megkomolyodni. (Nevet.)

Vaknyugat (fotó: Igor Preradović)

* Tamás, volt egy olyan konkrét pillanat, amikor eldöntötted, hogy színész leszel?

– Volt, igen. Általános iskolában volt egy barátom, Szög Ádám. Ő az újvidéki Színes Szilánkok Diákszínpad tagja volt, s egyszer, amikor megbeszéltünk egy találkát, azt mondta, menjek be a színházba érte. Én akkor voltam életemben először a színház épületében. A nagyterembe mentem, ahol egy csomó gyerek játszott egy felnőtt vezetésével. Leültem a nézőtérre. A felnőtt Figura Terézia volt, aki észrevette, hogy bejöttem, de hagyott egy ideig üldögélni. Aztán megkérdezte, kit keresek. Ádám nem is volt ott, megbetegedett. Zia hívott, hogy ha van kedvem, menjek játszani velük. Felmentem, s ott valami úgy megfogott, hogy akkor eldöntöttem, színész leszek. Semmit nem tudtam a színházról, korábban nem is láttam előadásokat, de úgy megigézett, hogy azóta sem jöttem ki a színházból. Utána el is kezdtem előadásokat nézni, mindent megnéztem, akárhányszor játszották.

* Mi fogott meg ennyire?

– A játék öröme. És az a fajta szabadság, amelyet a színpad nyújt. Ezt ott, akkor nem tudtam volna így megfogalmazni, de ma már igen.

* Mi változott benned az évek során színészként?

– Azelőtt egy próbafolyamat elején mindig kétségbeestem, hogy nem fog menni, s mindig túl kellett élnem azt az egy-két hetet, amíg rosszul éreztem magam. Most már kiismertem magam annyira, hogy tudom, át fogok lendülni a nehézségeken, s ez óriási könnyebbséget ad. Hogy tudom, hogy meg fogom csinálni. A tapasztalat tehát valami olyan biztonságot ad nekem, amelytől könnyebben létezem egy próbafolyamaton, szabadabbnak érzem magam, és nem érzek szorongást. Ezt a rutin hozta. De arra is figyelek, hogy ne essek át a ló túlsó oldalára, amikor valamit csak rutinból csinálok.

* A Chicagóban Billy Flynnként tarolsz. Nem ez az első táncos-zenés darab, melyben látunk. Okoz kihívást a műfaj?

– Klisé, de kimondom: minden kihívás, hiszen soha nem ugyanaz a recept. Hangtechnikailag van benne a legnagyobb kihívás számomra, mivel – bár nincs sok dalom, de – olyan magaslatok vannak, amelyeket meg kellett ugrani, s ez okozott néhány álmatlan éjszakát. Én nem szeretem nézni a zenés darabokat, szerintem soha nem váltottam jegyet musicalre. Játszani bennük? Azzal nincs bajom, szeretem, és tudom is élvezni. Volt egy hosszú beszélgetésünk Mezei Zoltán rendezővel a karakterről, Billy Flynnről, aki nem egy olyan figura, mint egy klasszikus drámában, aki eljut A pontból B-be, különféle lelki változások történnek benne, érzelmi kilengései vannak. Ez a karakter A-ból A-ba jut el, nem változik, csak különféle helyzetekben találja magát. Erre kerestük hát a választ, hogy hogyan csináljam meg, hogy élvezhető legyen. S úgy érzem, meg is találtuk. Minden nagyképűség nélkül mondom, elvégeztem a dolgom.

Chicago (fotó: Igor Preradović)

* Te elég tudatos színész vagy, ez sok mindenből látszik, érződik. Hagysz teret azért az ösztönösségnek is?

– Nagyon is sokat. Az akadémián Hernyák György tanár úr mondogatta, hogy Tamás, te olyan ösztönös vagy, s ez jó. Igen, sokszor tudat alatt, nem eltervezetten csináltam valamit a színpadon, ami jó volt, de régebben nem tudtam visszaidézni, mit is csináltam, mi volt az, ami jó. S itt kerül képbe ismét a rutin meg az évek, mert most már ha ösztönösen csinálok valamit a próbán, pontosan tudom, miért, mikor és hogyan csináltam, vissza tudom idézni. Ezért gondolom, hogy teret kell hagyni az ösztönösségnek, mert ezt nem lehet matematikailag kiszámolni, ez nem egy gépezet, melyet felépítek és működtetek. Pálfi Ervin tanárunk mondta, hogy merjetek rosszak lenni, merjetek rosszat próbálni, s ez is így van. Kell magadnak adni ennyi szabadságot, nem szabad magad korlátoznod, hogy jaj, mit mondanak a többiek, vagy jaj, mi lesz, ha nem lesz jó.

Nem élhetek muzsikaszó nélkül (fotó: Igor Preradović)

* Hogyan kezeled a kudarcot?

– Nagyon meg szokott viselni. Főleg az olyan jellegű kudarcok, amikor egy előadást egy ideje már játszunk, s egyik nap valamiért nem jó, pedig jónak kellene lennie. Ez biztos, hogy aznapra minden egyébtől elveszi a kedvem. Felépülök belőle, persze, viszont nem tudom úgy kezelni, hogy csak legyintek rá.

* A Zentai Magyar Kamaraszínházban is visszatérő vendégművész vagy. László Sándor rendezésében a Handabasa, avagy a fátyol titkai című előadásban láthatunk, Mezei Kingának pedig, mondhatni, állandó színésze vagy.

– Ez ott kezdődött, amikor még az Újvidéki Színházban voltam leszerződve, és Kinga 2010-ben megrendezte Lázár Ervin Berzsián és Dideki című művét. Akkor találkoztam először Kingával rendező-színész viszonyban, s a rá jellemző munkamenet, ötletelés és próbafolyamat annyira megfogott és megtetszett, hogy a bemutató után fiatal tacskóként odamentem hozzá, s azt mondtam, hogy ha bármikor, bárhol szüksége lenne rám, szóljon, mert megyek. Évekig nem történt semmi, majd 2018-ban elhívott az Éjidő című előadásába, melyet a Novem Színházi Szervezettel készített koprodukcióban Magyarkanizsán. Majdnem kiugrottam a bőrömből, azonnal elvállaltam, és nagyon imádtam azt is, és az azt követőket is, mert jött sorban a többi: a Szedjetek szét (melyet a Kosztolányi Dezső Színházban rendezett, de már átvittük Zentára), a Játék a kastélyban (a Népszínház produkciója), az Élőhomok és a Hidegpróba (Zentai Magyar Kamaraszínház), illetve már tervben van a következő munka is. Szeretem ezt a fajta színházcsinálást, mert itt nem műfajról van szó, hanem módról. Nálam a próbafolyamatok minősége és milyensége határozza meg, kivel szeretek dolgozni.

* Ha nem színész volnál, mi az, amit ugyanilyen szenvedéllyel tudnál csinálni?

– Semmit. Na jó, ez nem teljesen igaz. Néhány éve egy régi álmom kezdtem valóra váltani a dobolással. A zenét tehát hasonlóan kedvelem, és bár nincs iskolai végzettségem ehhez, azt el tudom képzelni, hogy ha erre indulok el tizenévesen, akkor most ugyanúgy tudnám élvezni, mint a színészetet. De barkácsolni, építeni is nagyon szeretek, Kingánál sokszor részt vettem a díszletek megépítésében is, de nem tudnám elképzelni, hogy asztalosként teszek-veszek teljes munkaidőben. Kikapcsol, számomra meditáció, hogy bekeverek egy kis maltert, és, mondjuk, falazok. 

* És a rendezés?

– Ahhoz meg még nem értem meg. Foglalkoztat a gondolat, hogy belevágjak egy monodrámába. Az akadémia végén ez a vizsgafeladat, ettől függ a diploma, de érlelődik bennem, hogy immár nem muszájból is kellene csinálnom egyet. Ez nagyon nagy kihívás, nincs kire támaszkodnod, de valószínűleg megkérnék valakit, hogy segítsen, nem biztos, hogy én rendezném.

* Filmekben is volt lehetőséged játszani, szeret a kamera. Teszel azért, hogy újabb filmes lehetőségek is megtaláljanak?

– Látod, itt van egy bibi: én soha nem szerettem magam reklámozni. Nem vagyok az a fajta ember, aki heti hat képet posztol a Facebookra, hogy hé, emberek, figyeljetek rám! Én abban hiszek, hogy ami kell, az megtalál. Ugyan nagyon régen álltam kamera előtt, mégis vonz, mert nagyon más. Sajnálom, hogy az én egyetemi éveim alatt erre még nem helyeztek nagyobb hangsúlyt, Tolnai Szabolcs akkor még nem tanított ott. A filmen nincs lehetőség arra, hogy ott próbálgass dolgokat, nagyon fontos az idő. Emiatt van is bennem egy kis félelem, hogy ha valamire hívnak, meg tudom-e majd csinálni. Mert nincs sokévnyi tapasztalat mögöttem, de nagyon vonz, ezért bízom benne, hogy ha úgy állnak a csillagok, akkor lesz újabb film.

* Három gyermeked van. Otthon előveszed a színész Tamást?

– Nem vagyok vaskalapos apuka, de nem is bohóckodom el az egészet. A feleségemmel szülőként is még gyerekcipőben járunk. Mindhárom gyerekünk más, így következetesnek is kell lenni, de néha bohócnak is. A lényeg, hogy otthon szabadnak érezzék magukat, és biztonságban. Hogy tudják, velünk bármit meg lehet és meg is kell beszélni, nem fogjuk őket megbüntetni.

* S ha egyikük elétek állna, hogy színész szeretne lenni, örülnél?

– Már most látni véljük, melyik gyereknek van művészibb vénája, melyik a gyakorlatiasabb. Ez persze változhat. Ha valamelyik a színészi pályát választja, támogatni fogom benne. Nem könnyű szakma, de melyik az? A lényeg, hogy olyasmit csináljon, amit szeret, amiben kiteljesedik, s ami nem kényszer számára.

* Milyen feladatok, rendezők várnak rád a közeljövőben?

– Még egy produkcióval készül a Népszínház, Némedi Emese Egy vekni kenyér című darabja, melyet ő ír és rendez, ebben sajnos nem vagyok benne, a következő évadban pedig dolgozni fogunk Andrej Bokával, Göttinger Pállal, Igor Pavlovićtyal s másokkal.

* Akkor most egy kicsit pihensz?

– Most egy kicsit apuka vagyok. Tehát nem feltétlenül pihenek. (Nevet.)