A gyökerek

Az egykori és a mai Magyarország területe a népek országútján fekszik. Trianon előtt olyan volt, mint egy szépen bekerített kert, melyben nagyjából megvolt minden, amire szükség volt, aztán hogy ma ez hogyan igazodott volna a világgazdaságba és a világkereskedelembe, nem tudhatjuk, de talán kár is, meg felesleges is ezen gondolkodni. Noha ez egy kétségtelenül érdekes gondolatkísérlet lenne. A történelemben viszont egyszer történnek meg a dolgok, és utólag már senkinek nincs hatása rájuk. Trianon is egy ilyen pillanat volt.

A Trianon előtti időszakban Magyarország gazdasága szárnyalt, és a magyar nyelv általánosan tisztelt, elfogadott volt, ennek még a magyarságtól később messze kerülő emberek munkásságában is nyoma volt, mint amilyen John Lukács történész és Danilo Kiš író (és túlzás nélkül még százak sorolhatóak fel). Persze a Trianon előtti Magyarország korántsem volt ideális, számos makacs belső feszültség gyengítette. Trianon megtörténtekor Vajdaságban a jogászok, művészek, tanárok, a legtöbb ember tudott magyarul, és használta a nyelvet. Magyarországon azonban Trianon előtt egy több szempontból megítélt folyamat zajlott, ez a magyarosítás volt. Ebben Magyarország nem használt kemény eszközöket, de a politikájában és az oktatásügyében jelen volt. Magyarország ugyanis egységes ország akart lenni nyelvében is, és abban a korszakban nem volt kivételes az, amiket csinált. Más államok más időkben sokkal kegyetlenebb módszereket alkalmaztak, a francia polgári forradalomban adták az utolsó döfést a bretonoknak, kiirtva a breton nemességet, az előtt meg egy sor népet töröltek ki Európa történetéből, gondoljunk csak a poroszokra, akik eredetileg nem németek voltak, hanem a mai litvánnal és lettel rokon balti nyelvet beszéltek. Egyszóval Európában dúlt a történelmi dinamika. Olyannyira, hogy Magyarország léte is veszélyben forgott az oszmánok erősödése idején. Erdély csak viszonylagosan volt szabad, a Habsburgok, akik kétségtelenül sokat tettek a Magyar Királyság fennmaradásáért, időről időre szembetalálták magukat a magyar nemességgel, így nagyjából évszázadonként sorjáztak a lázadások (Bocskai, Rákóczi, 1848-as forradalom).

Ezekben a harcokban a Habsburgok támaszt találtak a történelem által Magyarországra sodródott népekben, néprészekben. Így a XIX. század közepére már el volt hintve az egymásellenesség magva, noha ez nem volt egyértelmű. Egyszerre volt igaz, hogy sokan tisztelték, szerették Magyarországot, és az is, hogy nagyobb szabadságot akartak, s inkább más nagyhatalmak, illetve szomszédos országok felé figyeltek, a magyarosítás koncepcióját sértőnek tartották, szívből ellene voltak. Pedig Európában mindenhol a nemzetteremtés folyt, sőt Hobsbawm angol, baloldali történész szerint mindenhol az lett a hivatalos nyelv, amely mögött fegyverek álltak. Nos, a magyar nyelv mögött nem álltak fegyverek, hanem egy jól kitalált, államon belüli hatalommegosztás. Ez volt az 1867-beli kiegyezés. A magyarság legtöbb igényét ez kielégítette, de az I. világháború azt eredményezte, hogy a Magyarországot szétvető erők és az azokat támogatók sokkal jobban megerősödtek, és túlnőttek rajta. Azaz Trianont az erőviszonyok döntötték el.

A döntés

Mi, magyarok általában nem szoktunk tudatában lenni, hogy Magyarország mint ország csak az Osztrák—Magyar Monarchián belül volt értelmezhető külön entitásként, azaz nem volt nemzetközi szubjektum, szuverén, így tárgyalni sem lehetett vele, ez az 1867. évi kiosztásban a bécsi központ joga volt.

Ellenben az I. világháború volt az első olyan nagy háború, amelyet nem a frontokon zajló ütközetek döntöttek el, ebben a németek és a Monarchia sem álltak rosszul, hanem a gazdasági tartalékok lettek a mérvadóak. Az egymásra utalt Németországnak és Magyarországnak ebből jóval kevesebb volt, mint az antanthatalmaknak és az 1917-ben a háborúba belépő USA-nak. Így a fegyverszünet nem hozott békét, sőt az idő múlásával Magyarország mind kiszolgáltatottabb lett.

Egyrészt a frontokon küzdő magyar katonák haza akartak térni, és ott folytatni az életüket, ahol abbamaradt. Ez azért is volt logikus, mert a háború nem valami magyar sérelem következtében tört ki. Fogalmuk sem volt, de senki sem világosította őket fel arról, hogy mekkora a veszély, hogy mibe kerül majd a mindenáron óhajtott béke. Másodsorban az antanthatalmak propagandájának sikerült jól eladnia azt, hogy majd igazságosak, mérsékeltek lesznek, méltó békét hozva. Ezt a bolgárok is elhitték, akik Macedónia birtoklásáért harcoltak Szerbia és Görögország, majd az egész antant ellen, de a háború végére ők is kifáradtak, és antantbarát hatalomátvétel történt. Ahogyan Magyarországon is, azzal, hogy a hatalmat tehetségtelen politikus vette át, Károlyi Mihály, így az antant a sok magyar belpolitikai fordulat után Horthy Miklósban látta meg a tárgyalóképes magyar partnert, őt találta elfogadhatónak.

Horthy hatalomra jutásakor Magyarország nagyon rosszul állt. A cseh, illetve „csehszlovák” csapatok már kis erőkkel ugyan, de birtokba vették az egykori Észak-Magyarországot, a mai Szlovákiát, valamint a mai Ukrajnához tartozó Kárpátalját. A román csapatok már megjárták Budapestet is, és nagyjából a Tisza vonalát tartották, a szerb, illetve „szerb—horvát—szlovén” csapatok pedig a Szeged—Baja—Pécs vonalat, és a csehszlovákokkal egy olyan korridorról szőttek terveket, amely egybekötné a két szláv államot, illetve szétválasztaná Ausztriát és Magyarországot. Mindezt nem hagyhatta az immár felálló és elismert magyar diplomácia, így Trianonban — véleményem szerint — azt mentették meg, amit abban a pillanatban még lehetett. Egy esetleges makacskodás vagy a nagyhatalmakkal való kurucoskodás még súlyosabb következményekkel járt volna. Ha a szomszéd országokra lett volna bízva, akár egész Magyarországot is elosztották volna egymás között, ez volt ugyanis a praxis az 1912/13-beli Balkán-háborúkban is az oszmánok területeivel.

Az árnyék

Mindaz, ami Trianon után történt, generációk életét tette tönkre, és ma is terheli a közbeszédet. Számszerűsíthető veszteségek és mérhetetlen szenvedés érte a magyarságot, de az úgynevezett utódállamokban sem javult meg az élet varázsütésre, ilyen nem volt. Különösen igaz ez Romániára, mely nagyobb területet szerzett minimális erőbevetéssel, mint a Trianonban definiált Magyarország. Azaz Románia lett a legnagyobb nyertese Trianonnak, mégsem következett be hatalmas fejlődés, sőt, mindezt máig nem tudják „megbocsátani”, és száz évvel Trianon után is játékban van a „magyar kártya”, amikor elfogynak az észérvek, akkor ezt veszik elő. A napokban lehetünk tanúi annak, hogy a román államfő azt vetette ellenzéke szemére, hogy Erdélyt eladná Magyarországnak. Az ilyesfajta politizálás meglehetősen olcsó, unintelligens, de mégis lehetséges, hiszen Trianonnal kapcsolatban még mindig erősek az érzelmek. Szlovákiában, amióta elszakadt Csehországtól, a magyar kérdés mindig valahol jelen volt a politikában, vagy a kormányzat használta, vagy az ellenzék. Jugoszláviában sem volt ez másként. Az idősebbek még emlékeznek, hogy a titoizmusban mi volt elfogadható, és mi az, amit már kockázatosnak és veszélyesnek tartottak. Szerbia esete immár azért más, mert Jugoszlávia szétesésekor alaposan megtépázták, nemzeti és gazdasági értelemben egyaránt. Emellett Szerbián kívül élnek szerb kisebbségek, és Koszovó helyzete sem világos, amiért számos helyen Európában a mindenkori szerb kormányzatot hibáztatják.

Csak belegondolni lehet, hogy milyen szép lett volna, ha Trianon előtt és közben, valamint utána nem történnek olyan hirtelen, durva és kegyetlen események, és a Közép-Európában élő népek egymást tisztelve folytatták volna az együttélést valamilyen formában. Persze ez csak egy szép álom, hiszen a háborúkban nem a szebb arcukat mutatják az emberek és a kormányzatok. Nem tudjuk, mi lett volna, ha a vasútvonalak működtek volna, ha az árucsere, a személyek és a vagyontárgyak forgalma normális menetben folyt volna. Nem tudhatjuk, hogy a mai Romániára, Szlovákiára, Szerbiára, Horvátországra, Szlovéniára és Magyarországra számított összgazdasági teljesítmény mennyiben lenne nagyobb, mint ma. Nem tudjuk, hogy mennyivel többen, illetve mennyivel szebb életet élnének ezekben az országokban. Ezek nem aktuális kérdések.

De mi lenne, ha megpróbálnánk közös utat találni a jövőbe? Ez aktuális! Talán az álmok nem is lennének annyira irreálisak. Ekkor érnének véget Trianon árnyai, ami a magyarságnak is, nem mások ellenében, újabb lehetőségeket kínálna. Bibó István szerint mélységben és magasságban kell nőni, a terület mutatói mellett a gazdaság teljesítménye, a kreatív és hasznos diplomácia is számít. Érdekes korban élünk, egyes helyeken csökken, máshol nő Trianon árnya, de ez már nem a mi felelősségünk.