Aztán megnyugodtam, mert miközben a kérdéseket feltettem, ismét megjelent. Egy elismert szaktekintély mégsem veheti félvállról az újságban megjelenő beszélgetést. A papírok, a betűk és a nyomtatott sajtó pedig neki is jó barátai. Órákat tölt közöttük levéltárakban és könyvtárakban.

Dévavári Zoltán (a szerző felvétele)

— Szervusz, kedves Zoltán. Most csak rólad beszélgetünk. Aki nem is ismer, az is szinte hetente látja a kiírásaidat a Vajdaságból Budapestre csoportban a Facebookon. Te most akkor Pesten élsz és hazajársz, vagy fordítva?

— Kicsit egyik sem. Ingázom a két város között, mint megannyi, több száz, vagy több ezer vajdasági sorstársam, mivel Szabadkán a tanítóképző karon vagyok tanár, egyúttal Budapesten, a Veritas Történetkutató Intézetnél kutatok. Az egész egy éve kezdődött, amikor Sáringer János szegedi történész megkeresett és felajánlotta, hogy vegyek részt az akkor induló projektumban, amely a szuezi válság és a magyar 1956-os forradalom és szabadságharc közötti kapcsolatokat, valamint a nagyhatalmi háttérdiplomácia ok-okozati összefüggéseit térképezte fel. Ennek a munkának az eredményeként jelent meg egy vaskos, több mint 400 oldalas dokumentumkötet.

— Milyen egy ilyen kutatás? Mi a dolgod egész pontosan? Levéltárakban ülsz és „ásol”?

— Több dimenzióban zajlik A történész elsődleges kutatói tere, aranybányája a levéltár. Most is dobozok végeláthatatlan sorába ástam bele magam, és korabeli iratok ezreit, tízezreit kell átolvasnom, rendszereznem, logikai egészet találnom bennük, s levonnom a megfelelő konzekvenciákat. Sokszor a részletekben rejlik a lényeg. Van, amikor egy-egy lábjegyzet elkészítése több időt igényel, mint egy fejezet megírása. Ezzel párhuzamosan azonban megkerülhetetlen a különböző könyvtárak, elsősorban az Országos Széchényi Könyvtár mikrofilmolvasó termének a látogatása, ahol az ember elmélyedhet egy-egy adott korszak sajtójának részletes tanulmányozásában, a kor közvéleményének, közhangulatának a megismerésében.

— S számodra ez olyan izgalmas, mint a régészeknek hónapokig földben ásni, és megtalálni egy dinoszauruszlábcsont-darabkát? Így vagy te is, amikor egy összefüggésre bukkansz?

— Más ez egy kicsit. Nagyjából olyan, mint egy puzzle összerakása vagy a Döglött akták című sorozat.

— Össze lehet egyébként rakni a teljes puzzle-t?

— Azt soha nem lehet teljesen. Csak nagyjából. De a kép sosem lesz egészen éles. Ez nem olyan, mint az általad oly jól ismert fotográfia, mely esetében a pillanat egyszer és mindenkorra megörökítődik. Itt állandóan változnak az információk és a rendelkezésünkre álló dokumentumok, de alapvetően valóban van benne egyfajta örömérzet, amikor felismerek ok-okozati összefüggéseket, és szintén érdekes, amikor már régóta halott emberek életét térképezem fel. Egy idő után ezek az évtizedek, esetleg évszázadok óta porrá és hamuvá lett személyek megjelennek előtted is. Megismered a gondolkodásukat, a lényüket, az erősségeiket és a gyengeségeiket — emberi gyarlóságukat —, és szinte a barátoddá válnak. Meglepő és nagyon izgalmas intellektusokkal lehet így találkozni.

— Miért nem költözöl fel Pestre, hogy ne ingázz ennyit? A tanítóképző miatt?

— Ez egy érdekes és fontos kérdés. Budapest sok lehetőséget nyújt, és teljesen máshogy közelítik meg az embert. A tudásnak, a teljesítménynek — ellentétben a szerbiai valósággal — van tisztelete és tekintélye. Az is tény azonban, hogy a bácskai sors (és a szabadkaiság) eddig is végigkísérte az életemet, és ezután is végig fogja. Nem tudok egyik napról a másikra elszakadni. S azt hiszem, nem is akarok. Sok barátom van itt, akiket egyrészt a bácskaiság szellemisége, másrészt pedig az a művészi világ kovácsolt össze, amelyben ők is, jómagam is mozgunk. Azt hiszem, gyötörne a Márai-féle honvágy. Ő a 30-as években Budapesten élt, mégis Kassára gondolt. Számára mindig is Kassa volt a nagybetűs HAZA, az otthon, ahogy nekem minden nehézség, csalódás, fájdalom ellenére Szabadka lesz az. A Bácska. Ahol oly sokat jártam és járok a mai napig. Sok ember, élmény, emlék, érzés fűz ehhez a tájhoz.

— Milyen tanár vagy te, Zoltán? Úgy képzelem, hogy nem túl szigorú, inkább újító, hiszen tudom, hogy például történelmi filmklubot is vezetsz a diákoknak.

— Az ember önmagával szemben sosem tud objektív lenni. Amikor pontosan tíz éve elkezdtem a tanári pályát (akkor még a Kosztolányi Dezső Tehetséggondozó Gimnáziumban), egy dolgot tudtam: hogy nem akarok olyan tanár lenni, mint amilyenek engem tanította Szabadkán. Lehet, hogy ez sokak számára túlzó, sértő és erős mondat, de vállalom. Ahhoz a generációhoz tartozom, amely annak idején a Holt költők társaságán is szocializálódott. Nagy hatással volt rám az a film. Az idő jelentősen meghaladta azt a begyöpesedett, poroszos mintára épülő oktatási modellt, amely a mai napig jellemző. Mindig arra törekedtem, hogy (természetszerűen az elsajátítandó tananyagon kívül, amely, teszem azt, nem azért elsajátítandó, mert elő van írva, hanem mert az általános műveltség része) ok-okozati viszonyt, képeket állítsak fel. Hogy megtanuljanak gondolkodni a fiatalok. Ne csak fehéren vagy feketén lássák a világot. Amellett sem mehetünk el, hogy az internet felértékelődésével és a Z generáció felnövésével egy gyökeresen átalakult szemléletmód került előtérbe, ezért én, amennyire csak lehet, kerülöm az elavult módszertani kizárólagosságokat, mert nem gondolom azt, hogy a csőlátásmód a helyes viselkedési norma az oktatásban. Sokkal inkább a személyes kapcsolat a hallgatókkal, és egy olyan világkép bemutatása, amelyet lehet, az életben máshol nem kapnának meg.

— Az említett városokon kívül nemrég hosszabb időt töltöttél el Jordániában és Egyiptomban is. Mit kerestél arrafelé?

— Mindkettő az előbb említett kutatással volt összefüggésben. Ezekben az országokban turistaként már jártam, de sosem gondoltam, hogy a történészi pályafutásom során egyszer szakmai előadások megtartása révén is ellátogatok a Közel-Keletre. Azért is volt nagy élmény, mert életemben először került sor arra, hogy egy teljesen más kultúrájú közegben tartsak előadást egy olyan érzékeny témáról, mint a szuezi válság. Nagy kihívásként és elismerésként éltem meg. Köszönöm ezt a lehetőséget a Veritas Intézet vezetőinek és Josip Lepešnek, a MTTK leköszönő dékánjának, aki mindenben támogatott tudományos ambícióim kapcsán.

— Legutolsó könyved Németországban jelent meg. Merre tovább, mik a terved a jövőre nézve?

— Marinovich Endre, a néhai Antall József miniszterelnök kabinetfőnöke kért fel arra, hogy dolgozzam fel a magyar közigazgatásnak a rendszerváltás kori átalakítását. Tisztában voltam az ezzel járó felelősséggel, s ezt a megtisztelő felkérést habozás nélkül, azonnal elfogadtam. Nem bántam meg. Már csak azért sem, mert az elmúlt hetekben olvasott iratok százai és Antall szakmai magánlevelezése alapján meggyőződéssel vallom a néhai miniszterelnök államférfiúi nagyságát, azt, hogy ezek az emberek — Antall József egészen bizonyosan — jót akart(ak) a hazának, Magyarországnak, a magyarságnak. Ezzel egyidejűleg indul Újváry Gábor vezetésével a Trianon utáni magyar felsőoktatás helyzetét feldolgozó többéves projektum, amelynek egyik fókuszpontja a numerus claususnak a felsőoktatásra gyakorolt hatása. Szintén nagy kihívásként élem meg ezt a felkérést, amely megítélésem szerint számos új, eddig ismeretlen információt, ok-okozati összefüggés feltárását eredményezi majd. A napokban fejezem be a Várady-hagyaték feldolgozását. Ez egy hatalmas, több ezer iratot tartalmazó, rendkívül fontos gyűjtemény, mely a délvidéki magyarság két világháború közötti politikatörténetének szinte az egészét lefedi. Teljes és átfogó képet kaphatunk belőle Várady Imre, Deák Leó munkásságáról. Pontosítani lehet olyan, eddig nem ismert részleteket, amelyek mindent összevetve determináló hatással voltak az első kisebbségi létünk két évtizedére. Várady Tiborral hosszasan, órákat beszéltünk és beszélünk arról, hogy eljött az ideje annak, hogy az egykori szerb miniszternek, Nikola Bešlićnek a magyarságért tett kiemelkedő munkásságát, szerepét is megismerje a széles közvélemény.

— Néha nem érzed azt, hogy nincs elég időd mindenre? Hogy nincs elég időd megfelelően elmélyedni egy adott témába?

— A tanári és a kutatói állás ebből a szempontból hálás munkakör, mert nem kell mindennap reggeltől késő délutánig egy adott helyen ülni, így ad némi rugalmasságot. Ebből kiindulva az ember könnyebben tudja menedzselni a saját idejét. Persze vannak nagy munkák, olyankor hajnalig a számítógép felett görnyedve telnek el az órák és a napok. De hát, ahogy a közgazdászok mondják, az életben nincs ingyen ebéd.