Március 15-én ez a láng felgyullad mind a városokban, mind a legkisebb falu kicsiny osztálytermében. Ahogy a nemzeti színek megjelennek a szívek fölött, néhány pillanatra eltűnnek a határok, a jelen, és közösen visszarepülünk az időben. Magunk előtt látjuk Petőfit, a Pilvax kávéházat, a gyülekező ifjakat, és érezzük a reménnyel teli szívek dobbanását.

Történelmünk nemzeti lapjain a szavak a mai olvasóknak talán már mást jelentenek. Tőlünk függ, hogy az összefogás lángjaival fényt gyújtunk, vagy felperzselünk mindent.

Napjaink ifjúsága a kor lehetőségeit alkalmazva próbálja megélni a saját forradalmát, a beszűkült terekben indulatok és elégedetlenségek gyűlnek a lelkekben.

A virtuális világban gyúlnak lángok, hibáztatva mindenkit és mindent. Kitörnénk a félelemből, a kilátástalanságból. Kétségbeesve rohanunk az alagútban a távoli fénypont felé. De elérhetjük-e? Az indulat és a düh segít-e? Ez is csak egy lap lesz a tankönyvben, mint megannyi régmúlt esemény. Egyszer majd, évek múlva, gondolatban visszalapozunk erre az időpontra, amikor a fiókban kokárdát keresünk az ünnepségre, és a kezünkbe akad egy régi maszk vagy kézfertőtlenítő. Vajon mi jut eszünkbe?

Az idő most új jelentéssel bővült, a folytonos várakozás és őrlődés közepette már elmúlt egy év. Sajnos nem egy évszámhoz vagy naphoz köthető ennek az időszaknak a lezárása, sokkal inkább magunkhoz. Egy éve ilyenkor tört be a félelem és változott meg minden. A közösségünk összetartozásának ünnepén nem lehettünk együtt, és valószínűleg az idén sem tehetjük meg.

A tavaszt várjuk a lelkünkben, az elmúlt év lehetőségeivel és terveivel a hátunkon, szorongatjuk a remény vékony fonalát. Tegyünk érte, hogy ne veszítsük el.