Történelemóra a Száva és a Duna csendes násza fölött

Történelemóra a Száva és a Duna csendes násza fölött

Az élő, újabban önmagát is egyre-másra ismétlő történelem könyvét lapozgat(hat)ja a bolyongó vándor a Száva és a Duna folyó csendes násza fölött őrködő Kalemegdanon, a világraszóló győzelem színhelyének erődítményén. Málló vörös tégláira a századok során bőven jutott a hősök véréből. Ellenben, ha csitult a fegyverek dörgése, a lantpengés és a csók is egybefonódott rajtuk.

Nándorfehérvár, melyet az ország déli kapujának is szokás volt nevezni, hivatalosan 1427 nyarán, Stefan Lazarević szerb despota halála után került Zsigmond magyar király tulajdonába. Királyi parancsra indult meg fokozott ütemben a város benépesítése is, megannyi kedvezményben részesítve az új otthonukba érkező kézműveseket, a raguzai téglaégetőket, a vár védelméről gondoskodó tűzfegyvereket korszerűsítő specialistákat... Kitapintható volt a készülődés. A törökök „bevárására”, akik 1389-ben Rigómezőnél súlyos csapást mértek az ellenük felsorakozó keresztény hadakra, és akik a hadviselő szultán halálából eredő belviszályok és átrendeződések miatt egy „kissé” lelassultak. Nándorfehérvár esetében egészen 1440-ig tartott, mire megérkeztek, és ekkor a várvédők győzelme tizenhat esztendeig tartó nyugalmat hozott a vár(os)nak.

1456-ban Hunyadi János volt a déli végek főkapitánya. A nándorfehérvári várat sógora, Szilágyi Mihály védte II. Mohamed nagy túlerőben lévő csapatainak rohamai ellen. Hunyadi a rendelkezésére álló harcosokkal segítségére sietett a reménytelen helyzetben elszántan védekező sógorának. Vele tartottak a keresztes seregek is, melyeket a pápa megbízottja, Kapisztrán János ferences atya toborzott és vezetett. A leért csapatok azonban nem juthattak be a várba, a folyón ugyanis az erős török hajóhad lehetetlenné tette az átkelést. A keresztesek dereglyéi július 14-én egy ötórás ütközetben szétverték a török gályák ostromzárát, benyomultak a várba, majd nyolc nappal később meglepő rohammal elűzték a már jócskán omladozó vár falai alól Mohamed seregét. E várfalakon történt meg a többi közt Dugovics Titusz legendás hőstette is, mellyel megakadályozta a török zászló kitűzését a várfokra.

Egy ugyancsak közismert legenda szerint III. Kallixtus pápa olyannyira fontosnak vélte a közelgő csatát a kereszténység számára, hogy elrendelte (Bulla Orationum, 1456. június 29.), délben egész Európában zúgjanak a harangok, emlékeztetve a híveket, hogy imádkozzanak Nándorfehérvár védőiért. A kommunikációs csatornák akkori lassúságának eredményeként a pápa ren Európa több pontjára már csak a győzelem híre után jutott el, így vált valójában a déli harangszó (és maradt meg mindmáig!) az ünneplés jelképe.
Az ütközet után pestisjárvány tombolt, a diadal harangjainak vidám csendülését pedig csakhamar a lélekharang bús kondulása váltotta fel: akiket a török nem vágott le, azokat a dögvész kaszálta sűrű rendekben. A pestis alig három héttel a diadal után magát Hunyadi Jánost is leterítette a szomszédos Zimony várában. Hűséges bajtársa, Kapisztrán János október 23-án az újlaki ferences kolostorban adta vissza lelkét a Teremtőnek. 1456. július 22-e után hetvenöt év telt el, mire a török hadak hódító útja újra Nándorfehérvár felé vezetett. 1521-ben sajnos már nem akadt senki, aki segítségére sietett volna a Szulejmán hadai ellen védekezők maroknyi seregének.

A törökök által elfoglalt nándorfehérvári vár, vagyis a Kalemegdan, a későbbi évszázadok során is megőrizte stratégiai jelentőségét. Végül, amikor azok az idők is eljöttek, amikor az állami és a közigazgatási ügyeket már nem a vár falai mögül, hanem egy másik erődítményből kezdték intézni, a néhai várból és környékéből monumentális történelmi emlékpark lett. A hajdani vár legmagasabb fokán például Ivan Meštrović szobrászmesternek a Győztes (Pobednik) nevű alkotása foglal helyet. Egy körülbelül tizenegy méter magasságú kőoszlopra állított, egy kissé túldimenzionált, életnagyságú, mezítelen, bronzból öntött férfialak, mely a hátsóját Isztambul, csupasz férfiasságát pedig Bécs irányába fordítja. Félreérthetetlenül üzenve ezáltal az 1912 és 1918 között e térségből véglegesen visszaszorított és kapitulációra kényszerített Oszmán Birodalomnak, illetve az Osztrák—Magyar Monarchiának. A szoborkompozíciót eredetileg a makedóniai front (más néven Balkán vagy Szaloniki front) áttörésének (1918. szeptember 30.) tizedik évfordulója előtt tisztelegve, Belgrád városközpontjában, a Terazijén avatták fel 1928 őszén. A köztéri szobornak azonban hamarosan költöznie kellett: a fővárosi prűd úriasszonyok heves tiltakozása ellen nem volt apelláta! Így került végül jelenlegi helyére a Győztes. Oda, ahol napjában turisták ezrei láthatják, csodálhatják és fényképezhetik, illetve szelfizhetnek vele. A védelmező bronzszobor jobbjával egy maga elé helyezett nyugvó csupasz kard markolatát szorítja, kinyújtott bal tenyerén pedig egy mindig éberen figyelő sólyommadarat tart. Mindkettejük azonnali bevetésre kész...

A Belgrád védőinek a törökök fölött aratott világraszóló, 1456. július 22-ei győzelmét csupán egy szerb és egy magyar nyelvű márványtömb hirdeti. Méreteiben szerényen, üzenetében viszont annál büszkébben és ragyogóbban. Nem lehet nem észrevenni. Vagy ki tudja...




Felhasznált irodalom:

Keresztény Európa (majdnem) elfeledett védői. Református Élet, 2006. augusztus
Vasárnap a fővárosban. Hét Nap, 2007. február 28.
Egy óriási diadal bűvös évfordulója. Hírvivő, 2011. július 31.
Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Barangoló rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink