Torontálvásárhelyi református visszaemlékezések (2.)

Torontálvásárhelyi református visszaemlékezések (2.)

A reformáció 500. évfordulója alkalmából egy múltvallató (riport)könyv is készül égiszünk alatt, az Újvidéki református egyházközség és az újvidéki Apáczai Diákotthon közös gondozásában.

A kiadandó kötet célja, hogy az átélt történések, élettapasztalatok alapján a szélesebb olvasói körök előtt is kibontakozódhasson a délvidéki református magyarság kisebbségi léte, illetve a nyelvi és felekezeti fennmaradás(á)ért folytatott szívós küzdelme.

 

Ajánló: „Az 1700-as és 1800-as években a kihalt lakosságú délvidéki területre betelepített emberek megtanulták, hogy a fennmaradás, a túlélés záloga a hit és a munka.”

 

Az interjúk hét bácskai, négy bánáti és egy szerémségi, anyaegyházként működő református egyházközségben, továbbá az ezek szórványaiban úgynevezett kettős kisebbségben — magyarként és reformátusként — élő emberek sorsát kívánják bemutatni. Egyúttal a délvidéki református egyháznak a Trianon utáni múltját is hitelesen követve egészen napjainkig. Az alább lejegyzett beszélgetéseink, melyek értelemszerűen a Megtört nád munkacímű kötetben is helyet kaptak, Torontálvásárhelyen készültek. Ez év március 8-a és 26-a között.

Második beszélgetés: A presbiter

Laki János 1934. május 1-jén született Torontálvásárhelyen. Földműves család sarja, akibe már zsenge gyermekkorában belénevelték, az egyházközséget minden körülmény között illik támogatnia az embernek. János bácsi immáron tizennyolcadik esztendeje presbiter.

— Sok jó embörre emlékszöm. Gachal tiszteletös úrra, akit aztán elvittek, szögényt... Nála kezdtem el hittanra járni. Majd Thomka Viktor tiszteletös úrra, Csete-Szemesi István volt püspökünkre, aki harminchárom esztendőn keresztül volt lelkipásztor a gyülekezetünkben. Világéletemben mindig templomjáró voltam. Nemcsak gyerekkoromban, de később is. ’47-ben konfirmáltam. Azokban az időkben, amikor nem nézték ezt jó szemmel. Öregapám gondnok volt. Őtűle mög szülémtűl tanultam, az egyházközséget pártolni köll, az egyházjárulékot fizetni köll. Sokáig nem értettem, mire föl mondták ezt nekem, amikor odahaza nálu(n)k is többször volt vendég a nincs, mint a van?! Öregapám erre csak annyit válaszolt: „Fiam, az öregjeink még nálunknál is szögényebbek voltak, oszt csak fölépítötték ezt a szép templomot. Mi most mög még be sem tudjuk meszelni?” Hej, de sokszor visszhangzott már öregapám szava fülemben azúta! Engöm röndszörösen küldtek hittanra. Intve arra is, köszönjek mindönkinek!


Emlékkép 1946-ból

Jani bácsi, saját bevallása szerint, az egyházjárulékot még ’58-ban, házasságkötésének évében kezdte el fizetni. Teszi ezt azóta is. Mindemellett pedig nemcsak kétkezi munkáját, hanem személyes tapasztalatait is számtalanszor önzetlenül gyarapodására bocsátotta szülőfaluja református eklézsiájának.

— A kommunista időkben nem nagyon engedték az emböröket templomba járni. Sőt, tiltották is. Pláne azoknak, akik valamilyen fontos munkahelyen dolgoztak. Noha szerettem tanulni, sorsom mégis úgy alakult, hogy a hatodik osztályban csak az első félévben kaptam bizonyítványt. Köllött odahaza a munkaerő, a munkáskéz. Idővel odaadtak inasnak. Gépésznek, Varga Pista bácsi apjához. Amikor jött az ősz, minden este inasiskolába is járnom kellett. Mester ugyan nem lött belőlem, de igyekezetömnek és szorgalmamnak köszönhetően hatvan év szolgálat után mégiscsak eljutottam a nyugdíjig. A katonaság után először a nagymalomban dolgoztam, majd a Novi Domba kerültem, a parkett részleghöz. Rengetegöt dolgoztam, hogy gyarapodhassunk. Gyakran szombaton is. Idehaza mög várt a föld beművelése, amire eleinte a vasárnapot láttam megoldásnak. Mondjam? Nem vált be. Szerencsére időben megértettem, hogy az Úr nem véletlenül szentölte mög a vasárnapot. Mindnyájunknak szükség van lelki föltöltődésre. Egy-két óra alatt nem igazán lehet sokat csinálni, ezt az időt pedig a templomban is eltölthetöm — gondoltam végül. Nézem ezeket a mai fiatalokat. Mindenki rohan, alig van idejük egymásra. Pedig nekik sokkal több van, mint neköm és megboldogult páromnak volt, amikor egybekeltünk.


Konfirmandusok 1947-ből

A presbiteri feladatkör Jani bácsi számára a küldetést jelenti. Személyes példával is elöl járva igyekezni becsülettel megtartani a ránk testált örökséget, illetve ezt a hozzáállást az utánunk jövő nemzedékekre is átvinni. A saját személyes problémáit félretéve és az egyház(község) gondjait viselve. A presbiteri eskütétel írása szerint. Hitelesen. A régi korok tisztességét és fénybe írt vallomásait féltve őrző ember gondolatai terebélyesedtek fává azon a késő téli alkonyon.

(Folytatjuk)

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Bánáti Újság rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Torontálvásárhelyi református visszaemlékezések (2.)
Bánáti Újság
Torontálvásárhelyi református visszaemlékezések (2.)
Bánáti Újság
  • Martinek Imre, Kónya-Kovács Otília
  • 2019.10.19.
  • LXXIV. évfolyam 41. szám
Facebook

Támogatóink