Az általános iskolások mezőnyében megméredzkedő dél-bánsági hetedikesek formációja lakóhelyük közismert, illetve még rejtőzködő értékeiből készített ízelítőt. Az alábbi összefoglaló Szolnoki Emma, Balog Erzsébet, Máté Erzsébet és Borbás Endre csapattagok munkája. A mellékelt fényképeket a DAB csapat felkészítő tanára, Martinek Imre készítette.

A többnyelvű településtáblát, majd a szebb időket is megélt nagymalom előtti, a közlekedést lassító körforgalmat elhagyva a messze földön híres debellácsi jegenyesor maradványai is felbukkannak végre. Az út végén emelkedő református templom tornya a hazaérkezést is hirdeti.

A református templom — 1804. május ötödikén a torontálvásárhelyiek elhatározták, hogy időálló anyagokból építenek végre templomot az ÚR dicsőségét hirdetve. Az építkezés öt éven keresztül tartott. Becslések szerint egymillió százötvennyolcezer tégla lett beépítve, Ságok Aladár építőmester utasításai szerint. Falunk református temploma többek szerint nemcsak Dél-Bánát, de az egész Kárpát-medence egyik legnagyobb temploma, falai pedig akár erődítményként is beválnának, olyan vastagra tervezték őket. Az objektum a falu központjában helyezkedik el. Többtíz esztendővel korábban előterében hetipiacokat is tartottak, amiről ugyancsak találunk hiteles fotókat a közelben lévő Helytörténeti Múzeumban. A templom, előzetes megbeszélések szerint, a hét bármely napján és időpontban látogatható. A vasárnapi és az ünnepi istentiszteletek délelőtt fél tíz órai kezdettel vannak. A hétköznapoként reggel fél nyolckor megkonduló harangok napjainkban már csak áhitatra hívogatnak. Ezeket az alkalmakat az egyházközség gyülekezeti otthonában tartják.

Készítette: Borbás Endre

Széchenyi Jolán nyugalmazott tanárnő Újvidéken született 1936. április ötödikén, Szécsényi Imre és Povázsán Erzsébet gyermekeként. Három hetes korában Jolán Aurélia néven keresztelték meg a Mária Neve katolikus nagytemplomban. Falunkba a képzőművészeti főiskolán elvégzett tanulmányait követően került. Első munkahelye Erzsébetlakon volt. Jolán tanárnéni egy fiúgyermek édesanyja. Szereti a szakmáját, szereti a gyerekeket és ha megkeresik, ma is nagy ragaszkodással mesél falunkról, melyet annak a mostaninál még szebb és még barátságosabb formájában is volt szerencséje megismerni. Vállvetve diákjaival 1977-ben megalapította a falu helytörténeti múzeumát. Az objektum a falu központjában lévő néhai, 1906-ban megnyílt takarékpénztár egyik épületszárnyában kapott helyet. A múzeum négy teremből áll, bennük több mint száz kiállított tárggyal / eszközzel, melyek közül egyeseket még telepes őseink hozhattak magukkal 1794-ben. Cserépedények, korabeli öltözékek és az őket bemutató, kinagyított fényképek, szerszámok, edények és sok más régiség, köztük egy „vérbeli” tulipános ládával! várja a látogatókat. Van itt például egy nyomtatott plakát is, amely egyszerre magyarul, németül és szerbül hirdeti a József-napi kirakodó- és jószágvásárt. Egyik helyiségben például a falu régi gyógyszertárának megmentett tárgyai láthatóak. A torontálvásárhelyi helytörténeti múzeum Vajdaság egyik legrégebbi ilyen jellegű múzeuma. Érdemes felkeresni, belehallgatni a régmúlt időkről szóló történetekbe. A vendégek kalauzolását, hajlott kora ellenére, továbbra is Jolán néni végzi. Persze, illik előtte egyeztetni vele az időpontokat. Jolán tanárnéni hivatalosan 1999-ben vonult nyugdíjba. Kevesen tudják már, de nevéhez fűződik a májusi karnevál létrehívása is. Munkásságát többször is díjazták. Legutóbb, 2016 januárjában, a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség Plakett díját vehette át.

Készítette: Balog Erzsébet

A gölöncsérszakma utolsó élő tagja, dédnagymamám, Tóth szül. Kerekes Gizella 1929-ben született. Megboldogult dédnagyapámmal, Tóth Józseffel 1948 tavaszán kezdték el együtt a gölöncséres munkát, amit még üknagyapámtól örököltek. Az agyagot az egyik közeli faluból szerezték be. A nyers agyag verejtékes munkával került be az asztalra. Eleinte lábbal hajtott koronggal végezték a korsók és a köcsögök kialakítását. Az ipar erősödésével a szerszámokat is korszerűsítették. Számtalan virágcserepet, vázát, nyúl- és csirkeitatókat gyártottak, amelyek nagy részét az oláh cigányok vásárolták fel. Ökrös fogatottak érkeztek és sokszor napokon át is képesek voltak várni az árura. Idővel a nyers kézierőt villanymotorok váltották fel, és ezzel egyidőben a termelésmennyiségét is tudták növelni dédszüleim. A község minden falujába jártak piacokra, de a portékák értékesítésének legfőbb alkalmai a helyi, torontálvásárhelyi vásárok voltak. Minden vásárnak megvolt a leginkább keresett árucikke.

Dédnagymamám könnyes szemekkel emlékszik vissza a múltra, amikor még dédnagyapámmal örömmel nyitották ki reggelente a műhely ajtaját. Sajnos, 1999-ben dédnagyapám megbetegedett, és ekkor számukra a gölöncsérmunka is végleg végetért. A műhely mind a mai napig érintetlen maradt, s a halomban pihenő formák is, mintha csak egy ügyes kézre várnának. Hogy valaki újra megforgassa őket. Mint tette azt annak idején dédnagyapám, aki sajnos 2006-ban elhúnyt. Dédnagymamám, aki most 88 éves, továbbra is őrzi a szakma emlékeit és néhány, saját kezűleg készített agyagedényüket. Látogatóit szívesen körülvezeti a gölöncsérműhely berozsdásodott gépei között, és meg-megállva minden egyes gép mellett, emléket is fűz hozzá.

Készítette: Szolnoki Emma

A Vásártér — A régebbi időkben falunkban évente négyszer tartottak kirakodó- és jószágvásárt. Országra és világra szólót. Volt, amikor zinórban hét napon át is élénk volt a Vásártér és a környéke. A távolabbról érkezők ökrös szekerekkel, lovaskocsikkal indultak útnak. Számukra vendégfogadó házak nyitották meg kapuikat. Pihenő és száláshelyek, embernek s jószágnak — egyaránt! A vásárokon mindenfélét árusítottak: bognárok, kovácsok, szíjjártók, kosarasok...által készített kézműves portékákat. Az első vásár március utolsó péntekére volt meghirdetve, zömmel a tavaszi munkálatok megkezdéséhez szükséges árucikkekkel. Persze, a cukrászmesterek sem maradtak távol kikelet idején. Mézesszívek, selyemcukorkák...mi szemnek szájnak ingere. A falunk északi peremén húzódó Vásártér legfőbb jellegzetessége, hogy eperfákkal van beültetve. Egykoron a falu többi utcájában is voltak eperfák, de a medveszövő hernyók megjelenésével és a selyemgyártás visszaszorulásával ezeket a fákat más fafajták váltották fel. A Vásárterünkön szinte sosem kellett kaszálni a füvet. Amikor épp nem zajlott rajtuk kereskedelmi összejövetel, a közelben lakók libákat és birkákat legeltették rajtuk. A faepret is külön engedéllyel gyűjtötték / gyűjtik be ma is ezen a helyen a híres „dudibrendi”-hez, vagyis az eperpálinkához, kutakodásom idjén pedig azt is elmesélték róla, hogy egypár hazai film forgatásához is autentikus helyszínnek bizonyult. Sajnos, itt volt az a mázsaház is, ahonnét a múlt század nyolcvanas éveiben vagonszámra szállították vágóhídra a lovakat. A Vásárterünk több, lényeges rendezvény helyszíne. Ide is kijárunk majálisozni, itt tartják meg május derekán a hagyományos pörköltfőző versenyt, itt ér célba az iskolánk elől induló karneváli felvonulás. Újabban motorostalálkozók, kutyakiállítások, ajvárkészítési összejövetelek...helyszíne is. A Vásárterünket továbbra is ápoljuk és védjük. Legutóbb közel száz facsemetét ültettünk el területén.

•••

Vendégeinket, akik gondolom, eléggé megéhezhettek / megszomjazhattak ebben a terjedelmes terepjárásban, végezetül egy számomra igen kedves nénihez kalauzoljuk el. Mint sok-sok értékes dologgal foglalkozó falubelinknek, az ő házán sincs cégtábla. Viszont kérésemre, bármikor szívesen készít vendégváró és marasztaló fonottaskalácsot. A fontost, melynek természetesen, története is van.

•••

A debellácsi fontos kalács tulajdonképpen a néhai lakodalmas szokások egyik legfontosabb motívumának számított. Mert például az a meghívott személy, aki például az ajándékát már elvitte a lakodalmas házhoz, de véletlenül nem kapott kalácsot, jogos sértődöttségében el sem ment végül a lakodalomba. A kalács körülbelül 100 kg lisztből készült. Nyolc asszony dagasztotta a tésztát, amelyet miután jól megdagadt, átvittek a pékségbe. A szakács szétdarabolta a masszát, az asszonyok pedig formálták, fonták a fontost. Amikor ezzel elkészültek, a leendő kalácsokat tepsibe rakták, a tepsiket pedig egy gőzkamrába, hadd keljen meg az egész. Miután megkelt, akkor a kalácsokat átkenték tojással, majd az egészet a kemencébe tették. Amikor kisültek, rácsokra helyezték őket és átmosták cukros-olajos vízzel, és indulhatott a széthordás.

Készítette: Máté Erzsébet

Az interaktív turistatérkép-makett fotója a szövegben megnevezett látnivalókkal. Készült a DAB csapat koordinációs műhelyében.