Egy olyan nyári blockbustert sikerült összeraknia Joseph Kosinskinek, amely nemcsak hogy méltó az eredeti, 1986-ban készült filmhez, de több szempontból még túl is szárnyalja — csak hogy stílszerűek legyünk. Persze nem történt forradalmi újítás, a dialógusok egyszerűek, a cselekmény sem túl csavaros — sőt, inkább nagyon is kiszámítható —, de például a film utolsó negyven percét, és úgy egyébként a Maverick összes akciójelenetét, még biztosan évekig emlegetni fogjuk. Az első Top Gunt nem érdemes az egekig magasztalni, hiszen sokkal inkább szólt a külsőségekről, a fiús játékokról és a rajzfilmszerű karakterekről, mint hogy valódi mélysége lett volna. Scott eredetijének sikeréhez két dolog járult hozzá óriási mértékben: az egyik a hidegháborús hangulat, mely akkoriban szinte tapintható volt a tengerentúlon, a másik pedig Kenny Loggins zseniális főcímzenéje.

Fel volt tehát adva a lecke Kosinskinek, aki nem próbálta meg az alapoktól újraalkotni a Top Gun világát, inkább csak egy, a mai kor elvárásainak megfelelő folytatást készített hozzá. Magyarul: aki szerette az eredetit, az nagy valószínűséggel gyermeki mosollyal az arcán üli végig a második részt is. Kosinski úgy tudott egy jó Top Gun-folytatást csinálni, hogy hangulatában, érzelmességében és menőségében sikeresen hozta az eredeti film kvalitásait, miközben megújította a mára már elavultnak ható történetvezetést, kihajította a kliséket (hogy újabbakat tegyen be), illetve mindenkit letaglózott a vadászrepülős életérzéssel.

Külön dicséretes, hogy Maverick karakterét nagyszerűen fejlesztették tovább, de a többi figura is szerethető, hihető lett, ami elsősorban a forgatókönyvírók érdeme. Azt nem tudom, hogy ennek a filmnek a hatására is újra tömegek jelentkeznek-e majd vadászpilótának az USA-ban, ahogyan az a ’80-as években Tony Scott mozija miatt történt, de az biztos, hogy a Top Gun: Maverick úgy tud elvarázsolni bennünket, hogy egy darab szuperhős sincs benne.

Visszatér Pete Mitchell százados, akit új feladattal bíznak meg: tanítania kell egy pilótákból álló osztályt, köztük Roostert (a Whiplashben is kiválóan alakító Miles Tellert), egykori társa fiát is. Rooster persze a mai napig Mitchellt hibáztatja apja haláláért, ami nyilvánvaló konfliktusokhoz vezet, ezek megoldása pedig kiszámíthatóságuk ellenére parádés kivitelezést kapott, a Maverick ugyanis kiválóan működik. A színészek apait-anyait beleadtak, a trükkök nagy részét maguk a szereplők, illetve az őket kiegészítő profi pilóták valósították meg. Több száz órányi anyagot rögzített a csapat, hogy aztán aprólékosan válasszák ki a legjobbak részeket, gyakran mindössze néhány percet egy-egy anyagból. Az akciójelenetek ereje miatt a Top Gun folytatását szinte kötelező moziban nézni.

Ez az a film, amellyel kapcsolatban valóban túlsúlyban voltak a szkeptikusok, hogy aztán kollektív módon lepődjön meg mindenki a végeredmény láttán. Tom Cruise az ötvenkilenc éve ellenére ma is leiskolázza az összes fiatal akciósztárt. A személyiségét övező pletykák és a rossznyelvek ellenére még ma is ő az etalon, ami Hollywood akcióhőseit illeti. A másik szerelme persze a mozi: Cruise ugyanis azt vallja, hogy minden filmet nagyvásznon kell nézni a streaming helyett. Az F—18-as hangja valóban nem ugyanolyan otthon, ahogyan a sebességérzet vagy az arcunkba robbanó sugárhajtású gépek tűzcsóvája sem.

Szökőévente készülnek olyan jó folytatások, mint a Top Gun második része. A nyár kihagyhatatlan moziélménye!

Fotók: Imdb